Sasmadar

"Nincsennek átlagos pillanatok."

Reggel kicsit euforikus állapotban ébredtem. Ennek okait most nem részletezem. Mindenesetre az sem zavart, hogy az összes futótársam lemondta a reggeli futást. Ma (is) jó napom lesz – döntöttem el. Szóval, bementem, átöltöztem és irány futni – Duna part, szokásos útvonal. Szerettem volna legalább egy 16km-et teljesíteni, de hát a kötelesség ugyebár. Kellemes, laza tempót diktáltam magamnak és jól is ment ahhoz képest, hogy elég sok edzést kihagytam. Pedig kellene a Nike és a SPAR felkészülésre. Már reggel meleg volt, de kárpótolt a flóra és fauna, mely - mintha ez én tiszteltemre - az átlagosnál élénkebb volt.

A Gubacsi hídig futottam, majd visszamenet fele azon gondolkodtam, hogy mennyi minden kavarog a fejemben és mennyire jó lenne egy kicsit megszabadulni tőlük. Ekkor egy fa – mától Szókratésznak fogom hívni - kinyújtotta gyökerét és szabályszerűen elgáncsolt. Hatalmasat estem és hirtelen eltűnt az összes probléma, megoldandó kérdés. Hihetetlen jóleső érzés volt, bár bevallom fájdalmas is egyben. Az eséssel felvertem néhány kacsát, valószínűleg azóta is hápognak a megrökönyödéstől. Ekkor jutott eszembe jutott „A békés harcos útja”, ezt amúgy mindenkinek ajánlom…

Bent elég sok mindent el tudtam intézni, annak ellenére, hogy a nap nagy részét videokonferenciában töltöttem. Áldás és átok egyaránt. Alakul a stratégia, költségvetés megtervezve és még az IRONMAN támogatással is elszámoltam. Tényleg, majd ezt is le akarom írni. Sőt, talán sikerült útjára engednem két újabb kezdeményezést is.

Az este vegyes volt. Először kicsit szomorú voltam, aztán rájöttem, hogy az út, amin most járok mennyire hasonlít gimnazista éveim kesergős, borongós, lángolós hullámvasútjához. Szóval köszönet ezért, és nem is bánom, ha kicsit tovább tart.

Aztán majd ki tudja, hogy merre tovább kapitány.

Hosszas szervezés után a hétvégén részt vettünk a 19. K&H Maraton válton. A versenyen végül 38-an indultunk el. 8 egyéni futó, akik a teljes fél-maratoni távot futották, és 9 csapat. A csapatok tagjai 7km-t futottak, illetve hárman – Katona Ottó, Bukovszky Attila és én – 14km-t, azaz két kört tettünk meg annak érdekében, hogy a csapatok a megálmodott formában indulhassanak el.

A sportos megmozduláshoz ezúttal is egy jótékonysági cél is párosult: a nevezési díjakból a paralimpiai csapat buszának megvásárlásához gyűjtöttünk pénzt. Cégünk kiegészítve a felajánlásokat összesen egymillió forinttal támogatta a junior parasportolókat.

A csapatösszetételünk tekintetében is különleges volt ez a verseny:

• • 26 Vodafone-os futó vett részt a versenyen. A 26 futóból 7-en a Vodafone Szolgáltató Központból jöttek.
  • 5 para-sportolót is sikerült megnyernem az ügynek. Közöttük Katona Ottót, aki többszörös Ironman bajnok és Boronkay Pétert, aki hazánk egyetlen nemzetközi mezőnyben szereplő para-triatlon versenyzője. Péter amúgy kétszeres világbajnok, és célja hogy harmadszor is megvédje a világbajnoki címét. A para-sportolókkal való kapcsolatunk nem új keletű. Tavaly támogattuk őket a Nagyatádi Ironman versenyen, sőt közös csapatokat is indítottunk. Ezen a versenyen idén is indulunk, hasonló felállásban, de nagyobb létszámban.
  • A 7 további futó közül többen is volt Vodafone-osak.

A lényeg, hogy egy-egy ilyen megmozdulás alkalmával, mikor mindenki piros logós pólóban egy célért küzd, egy kicsit mindenki Vodafone-ossá válik. Ráadásul itt mindenki tudta, hogy egy nemes célért futunk. Szóval, 26 Vodafone-os (dolgozó) és 12 Vodafone-os (külsős) indult.

Amúgy, verseny a szokásos jó hangulatban zajlott. Nekem a második kör egy kicsit nehezebben indult. Az 5. csapatban első futójaként ugyanis elragadott a hév és túl erősen kezdetem. Azt reméltem, hogy mint a 6. csapat harmadik futója lesz időm egy kicsit kipihenni magam, de szervezés feladatai miatt erre nem volt lehetőségem. Az első kilométer után viszont megtaláltam a ritmust és élvezetem a futást.

Mindenki a lehető legjobb formáját igyekezett hozni, az eredmény nem mellékes, de nem is a lényeg. Sokkal fontosabb az, hogy jól éreztük magunkat, egy jót futottunk szuper társaságban. Amit az eredményekről mégis el lehet mondani:

• • 55. helyezett CLT 1 csapat: ebben a csapatban futott Diego Massidda, Döbrőssy Gábor, Frank Krause, Richard Sherwood és két parafutó.
  • 34. helyezett: Vodafone 6. csapata
  • 32. helyezett: Vodafone 5. csapata
  • Egyéni 7. helyezett lett Szirmai Zoltán, ez hatalmas eredmény.

Az igazság azonban az, hogy a parafutók olyan szinten javították az eredményünket, hogy nem lenne fair ezt hirdetni. Cégek közötti megmérettetésben például a Vodafone_5 csapat a 12. lett, de nyilván ez a kép torz, hiszen Kurcsics Karcsi bácsi a kerekesszékével 19:58 perc alatt teljesített a 7km-es szakaszt, ami egy normál futónak 30-40 perc lett volna.

Röviden összefoglalva – ismét volt egy tökéletes nap.

Reggeli és indulás az iskolába.

Hangverseny

Reggeli: házikenyér, paprika, olívaolajos paradicsom, uborka, sajt és virsli, illetve szilvalekvár. Nekem szezámmag krém.

Tanulás.

Ebéd.

Kellemes meglepetés. Találkozás rég nem látott baráttal Németországból.

A hegyről lefele gyorsan leértünk és bekerültünk Pokhara külvárosának forgatagába. A terv az volt, hogy meglátogatunk egy vízesést. Ezt is tettük, némi kavarodás után bekeveredtünk egy kerítéssel elzárt területre, melynek közepén ott volt a vízesés. A bejárat előtt kirakodóvásár, ahol felpróbáltam egy nepáli fejfedőt is.

A hegyekből lefolyó víz hangos robajjal tűnik el a sziklák alatt, hogy aztán kilométerekkel később bukkanjon fel. A helynek van valami vallási vonzata is, de már nem emlékszem micsoda. Amúgy, elég sokan zarándokolnak ide, különösen sok indiai volt itt. Ghánától kaptam egy piros pöttyöt a homlokomra, úgy érezte, hogy nekem erre most szükségem van – én meg nem ellenkeztem. Innentől pöttyösen mentünk tovább.

A vízesés korlátjánál megkértem az egyik indiait, hogy készítsen rólunk egy csoportképet. Nem volt egyszerű, de segített és egy perc alatt kb. 30 képet csinált, mert nem érzékelte, hogy mikor exponál a gép. De legalább most van lehetőség válogatni a képek közül.

A vízeséstől taxival mentünk vissza a szállodába. A kicsit rozoga és lepusztult Maruti nyöszögve vette a kanyarokat, de a Buddha, imamalom és az általuk elmormolt mantrák segítettek, hogy biztonságosan célba érjünk.

A gyomrommal úgy éreztem, hogy már minden rendben, de óvatosságból ebédre csak üres rizst ettem. Ebben Ria is erősen közreműködött, anyai szigorral tartott diétán. Pakolás, tusolás és ebéd után taxival indultunk a tibeti menekült táborba. Innen már a hegyekbe mentünk, ezért a többiek nem vitték a bőröndjeiket. Mivel nekem csak a hátizsákom volt, én „teljes” felszerelésben mentem tovább.

A tibeti menekült tábor kellemes meglepetés volt. A kőfallal körülvett, zárt területen takaros kis házak és gyönyörű kolostor állott, a hozzátartozó segédépületekkel. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a kőfalon kívül a nepáli valóvilág, a hihetetlen nyomor volt található. Érdekesen ellentmondásos helyzet.

Mi kőfalon belül, az egyik lakóépületben kaptuk meg a szobáinkat. Gyors elhelyezkedés után egy puja-n vettünk részt. Mint utólag kiderült ez a „halott emberek” emlékére tartott szertartás volt. A kolostor helyettes vezetője, egy viszonylag fiatal láma kicsit barátságtalanul fogadott és gyorsan le is passzintott minket egy fiatalabb lámának. Yöten legalább beszélt angolul és lelkesen mesélt a kolostor életéről. Úgyannyira, hogy a végén kinyitott egy kicsiny boltot, ahol eredeti tibeti, kolostorban készült malákat és meditációs kellékeket lehetett beszerezni.

Miután egy kisebb összeget ott hagytunk, és ezáltal még barátiabb lett a beszélgetés, gondoltam, hogy bepróbálkozom a dücivel. A düci számomra ismeretlen, misztikus csodaszer volt, amit Szilárd kért tőlem, hogy próbáljak hozni. Mondta, hogy valószínűleg nem fog menni, mert ez valamilyen kezelt gyógynövénykivonat, amit különös becsben és nagy titokban tartanak. A mi lámánk viszont nem értette, hogy mit akarunk. What the f.ck is düci? Némi utánajárás, egyeztetés, gondolkodás után kiderült, hogy ez nem más, mint ambrit.

Ezek után a láma reakciója – még a fent említett Szilárdos felkészítés után is – meglepett. Gyakorlatilag majdnem kidobott a kolostorból, és hideg hangon, elszürkült szemmel közölte, hogy na az ambritot felejtsük el. Elég sokat kellett dolgoznom azon, hogy lenyugodjon és ismét emberszámba vegyen minket. Elmondtam, hogy a mesterem kérésére szeretnék ilyet haza vinni, nem magamnak, hanem neki szerettem volna átadni. Egy kis időt kért és azt mondta, hogy majd este folytassuk a beszélgetést. A történet vége, hogy valószínűleg rámeditálhattak a kérdésre, mert a legközelebbi találkozásunkkor ismét barátságosak voltak. Sőt, kaptam 5 nyakbavalót és valami italt, illetve valami düci-szerűséget, amit meg kellett fogadjak, hogy átadok a mesteremnek. Az 5 ajándékot – később mikor Andi is velünk volt már – osztottam szét, illetve akkor fogyasztottunk el az italt is közösen.

A napnak pedig még mindig nem volt vége. Este átmentünk még egy másik, újonnan épített tibeti kolostorba. Kinyitották a kedvünkért és körbevezettek a hatalmas komplexumban, ahol végzett lámák, tanulók és egész pici gyerekek is vidáman éldegéltek. Visszafele menet megálltunk egy tibieti családnál és ott vacsoráztunk. A jakvajas tea, ami egy kicsit sós és savanykás is egyben, nekem nem jött be. De a jaksajt és felszolgált pite illetve krumplis étel isteni finom volt. Óvatosan ettem belőle. A végén egyfajta adományként illetve fizetségként vásároltunk néhány kincset is. Az enyémek a kezemben.

Sötét volt már mikor visszaértünk a szállásra. Meggyújtottuk egy gyertyát, hatalmas lánggal világított. A hely varázsa, a rengeteg ima és pozitív hangulat, vagy csak a fáradság tette, de pillanatok alatt elaludtam és a legnyugodtabb, legpihentetőbb nepáli éjszakámat töltettem el a kolostor pici szobájában.

Ahogy említettem, a Fewa tó pici, hangulatos szigetecskéjén található a Varahi Mandir hindu templom, mely arról is híres, hogy az itt kötetett esküvők igen erősek. Vagy valami ilyesmi. Reggeli után indultunk ide. Illetve a többiek jóízűen reggeliztek, én meg intenzíven diétáztam az esti szertartás után. Ebben komoly szerepe volt Riának, aki anyai szigorral eltiltott mindenféle egzotikus ételtől. Helyette kaptam tőle homeopátiás gyógyszert. Ekkor neveztem el „Anyu”-nak. Ezt a védő, oltalmazó szokását az egész út sor megtartotta, amiért végtelenül hálás vagyok neki.

Visszatérve a tóhoz, csónakba szálltunk a kis szigetet megközelítendő. Én Narayannal és Ghánával kerültem egy bizarr állapotú, de nagyon szépen kifestett csónakba. Az evezősünk, egy élelmedett korú bácsi, az elején nehézkesen evezve közelített meg minket, arcán világfájdalom. Őszintén sajnáltam, és erősen reméltem, hogy nem a mai napot és mi csónakázásunkat választja, hogy visszalátogasson a Bardóba. Erőlködve és nyögvenyelősen értük el a szigetet. Láttam, hogy Narayan és Ghána is lélekben együtt eveztek az öreggel. Így szinte együtt nyögtünk és hajtottunk a rozoga, de színes csónakot. Ahogy kiszálltunk, hirtelen megtáltosodott a bácsi. Visszareppent a szárazföldre, valamit intézett majd visszaevezett értünk; szerintem megdönthette a 100 éves Pokharai tó-átevező rekordot.

A szigeten körbe jártuk a kis hindu templomot, megcsodáltuk a hegyeket – élveztük a tájat, kultúra másságát. Én néha megrendülten hallgattam a gyomrom korgását, hihetetlenül éhes kezdtem lenni, de nem mertem még enni.

Aztán, ahogy már írtam az öreg átrepített minket a tó másik oldalára. Vagy 5 perccel előbb értünk, oda így hát elmentem vizet venni. Legalább az legyen nálam. Bár ez a történet szempontjából lényegtelen.

Az viszont már lényeges, hogy étlen, minden energiát mellőzve kellett egy órát felfelé haladom. 800m-ről indulva 1300m magasra jutottunk. Ez alatt láttunk banánfát – hű de ettem volna róla. Kislányt, a kertben mezítláb, de sapkában – valószínűleg ő már evés után lehetet, mert a távolból is igencsak mosolygott ránk.

Félúton megálltunk pihenni.

Egy nagy bódhi fa alatt leültem Tamással és vártam a megvilágosodást. Véleményem szerint meg is jött volna, de sajnos indulnunk kellett tovább.

A Bódhifa egy hatalmas és nagyon öreg szent fügefa (Ficus religiosa) volt a Mahabodhi templomnál, Bodh Gayánál, amely alatt ülve Buddha eljutott a bódhi, azaz a megvilágosodás állapotába. Ebből kifolyólag, a Bódhifát – más néven Bo, Peepal vagy Ashwattha –,a hinduk és a buddhisták is szentként tisztelnek. A Malabodhi templomnál található fa már nem az eredeti példány, de valószínűleg annak egyenes leszármazottja. A fa zarándokhely, egyike a buddhisták négy szent helyének. Egy másik szentként tisztelt példány, a Sri Maha Bodhi Srí Lankán, ugyancsak az eredeti szent fügefából származott. Kr. e. 288-ban ültették.

Aztán egyszerre csak felértünk a Világ Béke Sztupához. Impozánsan magasodott a hegytetején, aranyozott csúcsán megcsillant a napsugár, körben Buddha szobrok és szent idézetek. Tényleg a béke és nyugalom színtere volt. Körbejártuk, megcsodáltuk, meditáltunk a lábánál. Jó volt.

Lassan továbbindultunk, illetve a lányok kérése megálltunk néhány percre kávézni. Mivel én ugyebár diétán voltam, ezért nepáli nyelvtudásomat fejlesztendő leálltam beszélgetni a helybéli anyukával. Még nagyon pici volt a babája, 6 napos lehetett, ha jól értettem. Viccből elkértem, és nagyon meglepődtem, amikor minden fenntartás nélkül átadta nekem. Szóval, ilyen formában kerültem kapcsolatban a legfiatalabb barátommal. A beszélgetés után adtam nekik egy kis pénzt, amiért láthatóan nagyon hálásak voltak, én pedig nekik az élményért és a bizalomért. Ez a kis intermezzo melyre tette a gyomromat is.

... hát ez történt délelőtt, és még csak a nap felénél voltunk. Folytatás következik, de most elmegyek motorozni.

Hétfőn kirándulni voltunk a Visegrádi-hegységbe. Eredetileg egy nadis kirándulás lett volna, de miután sokan lemondták, ezért elmaradni látszott. Én viszont már megígértem a fiúknak hogy megyünk, ezért Barnival gyorsan beszerveztük Vikit, aki hozta a barátnőjét is. Így hatosban kirándultunk végül. Több mint 14km-t gyalogoltunk. Aki ismeri a terepet, az tudja, hogy ez nem egy gyaloggalopp.

Amúgy:

A 639 m magas Prédikálószék a Visegrádi-hegység egyik legmagasabb csúcsa. Dobogókőről megközelíthető a piros háromszöggel jelölt turistaúton valamint a Rám-szakadékon keresztül is, ez esetben azonban egészen a Szentfa-kápolnáig kell leereszkednünk, majd onnan a Vadálló-kövek mellett felkapaszkodnunk a csúcsig. A Prédikálószék megközelíthető még Dömösről a Szentfa-kápolnától, Lepencéről, valamint Pilisszentlászlóról is. A csúcsra érve hazánk egyik legszebb panorámája tárul elénk a gyönyörű Dunakanyarral, a Börzsöny-hegység látványával, Nagymarossal és Visegráddal, valamint a távolabbi Vác fölé magasló Naszály képével.

Odafele és visszafele az autóban tanultunk angolt. Remélem, meghozza az eredményét.

…és mivel Évának tanulnia kellett, ezért hétfő mellett kedden is velem lehettek a fiúk. Ebéd után vettem fel őket és kimentünk a Vodafone Belvárosi Nagydíj rendezvényére. Teó abban a szerencsében részesülhetett, hogy kéztávolságból nézhette meg a versenyautókat.

Aktív hétvégénk záróaktusa az volt, hogy idén először, végére újra az erkélyen ettünk. Saját sütésű élesztőmentes kenyér, általam készített szójakörözöttel és frissen facsart citromból illetve narancsból készült limonádé volt a menü. Egyedül a retek, hagyma és a paradicsom nem volt hazai. De már dolgozom ezen is…

Reggelire a fiúk két szelet kenyeret kaptak. Egy sajtos-szalámisat paradicsommal, és egy hecsedliset. Mellé volt egy kis mézes süti vég – az a legfinomabb. Ja és kakaó. Én reggel valahogy nem voltam éhes.

Délelőtt tanulással telik. Teónak olvasás, matematika, nyelvtan, környezet és zongora. Máténak pedig zongora, történelem, földrajz és biológia. Én ablakot tisztítottam, kimostam és blogot írok. Ha mindent időben befejezzünk, akkor lesz még valami aktív pihenés is a dolgos órák után.

Amúgy ez az utolsó nap, holnap már újrarághatok és lesz más íz is, mint juharszirup, citrom és cayenne bors, pontosabban cayenne paprika.

Az azonban biztos, hogy a méregtelenítő kúra különösebb nehézség és korlátozás nélkül végigcsinálható.

Reggel szuper volt, tele voltam erővel, energiával. Megittam sós italomat, és amíg a hatására vártam, elkészítettem a fiúk reggelijét és a saját egész napos italomat. Nem éreztem késztetést, hogy beleegyek, bár a humuszt és az oliva-olajos paradicsomot is imádom.

Reggel korán beértünk a suliba, így futni is tudtam. 10km lett a vége, könnyedén, lazán, erőlködés nélkül. Ha nem lett volna megbeszélésem, akkor simán tudtam volna még egy hasonló kört futni. Ez azért érdekes, mert a kúra elején a 7km-t alig tudtam leküzdeni.

István is energiával és élettel teli. Ahogy a képen látszik mutatja, hogy a 9. napban vagyunk.

Egy nap és vége.

Szerdai naphoz tartozik még, hogy reggel beugrottam Kati nénihez. Hosszú ideje a fodrászom már és múltkor kérte, hogy hozzak neki egy tibeti karkötőt, vagy valamit, ami segít neki, mert mélyponton van. Vittem neki, sőt adtam egy kis energiát is hozzá. Jó érzés volt látni ahogy örül, és hogy érezte a kapott rezgést. Remélem segíthettem.
Amúgy, hosszú nap volt. Régióból voltak kollégák, és a regionális stratégia alkotás kereteit, feladatait beszéltük át. Délben elmentünk ebédelni, illetve a német kolléga evett – jóízűen, én vizet ittam és magyarázkodtam. Már egész jól megy :). Egész könnyen meg tudtam állni, hogy nem eszem, bár az illatok ínycsiklandózóak voltak. Kb. fél óra múlva, úgy döntöttem, hogy nem kísértem magam tovább, elnézést kértem és elmentem egy 20 perces intenzív edzésre. Jól esett és könnyen ment. Más kérdés, hogy szegény kollegám, akit ott hagytam az üzleti kártyámmal nem tudott fizetni, mert most először PIN-t kért a leolvasó. Ciki, de megoldjuk.
Este a szokásos pránanadis továbbképzésen voltam – jó volt ott lenni és beszélgetni. A témák is olyanok voltak, melyek beleilletek a testi tisztulásomba, persze itt mindez spirituális síkon. A kettő végül is összefügg. Végre egy nap, amikor könnyen aludtam el és éjszaka, amit nyugodtan aludtam át.

Reggel vidáman és frissen ébredtem. Új hír, hogy végre tisztulásnak indult a nyelvem. Anélkül, hogy részletezném: a méregtelenítés egyik velejárója, hogy a távozó mérgek nyomot hagynak az ember nyelvén. Ronda látvány. Nálam, 2 napja indult el a nyelvemen a tisztulás, most már látványos és szerintem holnap már újra kinyújthatom. Bevallom, alig várom :).

Istvánnal a reggeli megbeszélésünk 10 utánra esett a munka miatt. Ő most naranccsal ízesítette az italát. Meg kell mondjam, finomabb. Nekem viszont ott van az előre megvásárolt citromhegy, tehát maradok annál. Mindketten kisimultak és vidámak vagyunk, ráadásul Istvánnak helyreállt a vérnyomása.

Lassan vége a kúrának. Lehet, hogy a végén még hiányozni fog?

A tegnap este befejezése nem volt kellemes. Senkinek nem ajánlom a válást, az én estémet az e körüli egyeztetés töltötte ki. Előtte próbáltam lecsendesíteni magam, mégis elvesztettem türelmet akkor, amikor a mediációs hölgyek a gonosz férfiak erkölcstelen megmozdulásaival példáloztak. Kalória és étel nélkül pillanatok alatt kibillentett a rám-festeni próbált sátánkép a nyugalmamból. Bár nagy valószínűséggel kúra nélkül is borítottam volna az asztalt, szóval ez nem feltétlenül a böjtnek tudható be.

A mediáció után beugorhattam a fiúkhoz. Még fent voltak mindketten, aztán hazamentem és meditáltam egyet. Utána alvás, mint akit fejbe vágtak.

Szokásos ébredés, italkeverés, gyerekekkel iskola. István már bent volt, sőt egy lightos edzést is bevállalt. Bár mosoly nincs az arcunkon, törtelenül haladunk a vége felé. Remélem nem elhamarkodott kijelentés, hogy a kúra tartható.

Reggel rendben ébredtem – egész tűrhető állapotban voltam. Na, akkor futás lesz. Zsolti már szinte átöltőzve várt az HQ-ban. Egy körre mentünk ki. Tempós futás volt, és meglepő módon jobban bírtam, mint vasárnap. 6km-t futottunk 31 perc 47 másodperc alatt. Ez 5:22 perces km átlag. Meg vagyok elégedve. Mellesleg új futótársunk is van András személyében, Viki viszont elfoglaltságai miatt újabban nem tud csatlakozni.

Istvánnal ismét megbeszéltük a tapasztalatokat. Neki is a tegnapi nap volt az eddigi legnehezebb. Mindketten erős éhségérzettel küszködtünk, de leküzdtük. A reggeli kép egy kicsit meggyötörtebb arcot mutat, de most már látjuk a fényt az alagút végén.

Viszont, hosszú még ez a mai nap…

Csak röviden írok és csak most, mert egyrészt borzasztóan hosszú, zsúfolt volt ez a mai nap és másrészt még nem ért végett. Reggel a szokásos szertartással, azaz az ital elkészítésével, kezdődött. (El kell még mennem citromot és ásványvizet venni holnapra, mert elfogyott). Sós ital is volt, utána rohanás a WC-re – szóval tisztulás ezerrel.

Éhes nem voltam. Mármint reggel. Délben viszont kifutottam egy 20 perces edzésre. Katinka nem volt, helyette Gáborral és a gyakorlataival kellett megküzdenem. Szuszogtam, nyögtem, energia ugyanis nuku, de végigcsináltam. Onnantól kezdve azonban intenzív éhségérzettel küzdök. Eddig ez a legnehezebb napom.
Szóval, HŰHA van már megint.

Reggel Istvánnal csináltam képet. Kitartásunk töretlen, mosolyunk egy kicsit művi – azért már jó lenne valamit rágni, ízeket érezni.

<

A mai nappal elértük a kúra felét, de mi lesz holnap…?

Futottam 7km-t. Mint mondjak kínkeserves volt. Nem is azért, mert elfáradtam, vagy éhes lettem volna, hanem mert nem volt energiám. Érdekes érzés. Visszatérve az edzéshez, a 6 perces átlagaimmal inkább kocogtam, mint futottam.

Istvánnal leveleztem, tartják a kúrát Ancsival együtt. Az ízek nekik is nagyon hiányoznak. Na mindegy már csak hat nap. Meg a mai…

Reggel fáradtan, de szellemileg frissen ébredtem. Nem volt éhségérzet, de valahonnan mustáros virsli – mellé egy kis sajt, nagy karéj kenyér, citromos-cukros tea – illatát éreztem. Gyorsan elkészítettem tehát én is az egész napi ételemet, nem volt több mint 15 perc. Beleértve a mosogatást is.

Ma van először, hogy kipróbálom a Himalája sós vizet. Kicsit forró lett, hűtenem kellett az erkélyen, szóval legközelebb óvatosabb leszek. Megittam, és most várom a hatását, gondoltam addig írogatok. Elvileg fél óra múlva garantáltan beindul a tisztulás, tehát nem megyek messzire a biztonságot adó mosdóhelységtől.

Vasárnap lévén most nincs közös fotó Istvánnal.

Hohó, na futok…

Ezúton jelentem, hogy a sósvizes kezelés kiválóan működik. Most még várok egy kicsit, aztán megiszom a reggeli Neera adagom. Aztán jó lenne ma futni, szóval rákészülök.

A Pokhara-i szállásunk az egész út második legjobb szállodája volt. Visszatérő vendégekké váltunk, mert Damphus-ból lefelé jövet is ebben a hotelben szálltunk meg; de ne szaladjuk ennyire előre. Elfoglaltuk a helyünket, kipakoltunk, és elindultunk felderíteni a tópartot.

Katmandutól 198km-re nyugatra fekszik Pokhara, mely a maga 350.000 lakosával Nepál második legnépesebb és egyben második legnépszerűbb városa. A turisták és hegymászók körében is igen népszerű, hiszen a világ 10 legmagasabb hegye közül 3 Pokhara 80km-es környezetében található. Ezen a környéken a hegyek az egekbe törnek – 30km alatt 1000m-ről 7500m-en magasban jut az ember. Már ha bírja hegymászást.

Nepál egyik leghíresebb tava, a Fewa tó is itt található. Méreteit tekintve ez a második legnagyobb nepáli tó. Mélysége 8 és 23 méter között változik. Népszerűségét annak köszönheti, hogy tiszta időben gyönyörűen tükröződik felszínén a Mount Machapuchare kettős csúcsa, illetve a rajta fekvő szigeten van a Varahi Mandir, mely egy a 18 században épített Hindu templom.

Először ebédelni mentünk és a szuper reggeli után egy nagyon finom ebédet költöttünk el. Én Thakali Thali-t ettem, ami rizs, különböző zöldségek, hús és lencseleves egy tálcán. Össze kell kutyulni és úgy kézzel enni. Persze szigorúan csak jobb kézzel, mert a bal tisztátlan. A thakali ételek jellegzetessége, hogy ha elfogyott a tálcádról és éhes maradtál, akkor kérhetsz még. Addig, amíg jól nem laktál – ez a vendégszeretet jele. Nagyon jól laktam…

Aztán kerékpározni akartunk, de hirtelen egy hatalmas vihar csapott le ránk. Akkora, amit a nepáliak sem láttak. Hatalmas pánik alakult ki; mi Tamással egy kicsit értetlenül és sztoikus derűvel szemléltük az eseményeket.

Visszaballagtunk, vagyis rohantunk a szállásra és vártuk, míg eláll az ítéletidő. Közben arról beszélgettünk, hogy mi lehet Andival, aki ebéd után indult a hegyekbe Lalival. Olyan másfél óra után már ki lehetett menni így az este utolsó óráit a tópart mellett leledző boltocskák látogatásával töltöttük.

Leginkább a száriban és tűsarkúban motorozó lányok tetszettek. Bukóban és a színes öltözetükben mókásan hatottak az esős úton.

Viszonylag későn értünk vissza a szállodába. Miután beszélgettem néhány szót nepáliul a recepciós lánnyal és megtanultam két új mondatot, elindultam lefeküdni. Tamással még megittunk közösen egy üvegsört és rágcsáltunk néhány szem magot, aztán alvás. Hosszú nap volt ez is.

Éjfélkor arra ébredtem, hogy rosszul vagyok. Na gondoltam ez a Kuti kollegám által is jelzett gyomorrontás – legyünk túl rajta gyorsan. Kb. negyedóra után túl voltam a hasmenésen és hányáson. Bíztam benne, hogy Tamást nem ébresztettem fel, de tévedtem. Kérdezte jól vagyok-e, mit válaszolhat ilyenkor az ember mint igen és visszafeküdtem. Abban a reményben csuktam be szemeim, hogy na akkor pihenés van. Sajnos a reggeli, ebéd és vacsora együttese nem hagyott. Innentől kezdődően óránként lebonyolítottam a következő szertartás:

• • Rosszullét kezdete – felugrás és rohanás a mosdóba.
  • WC-n ülés és hasmenés. Közben kapaszkodás a mosdóba és hányás. Kellemes gyakorlat, lényeg hogy a wc és a mosdó kellő távolságban legyenek. Nekem szerencsém volt.
  • Mivel azonban már nem volt mit kihányni, ezért hangos nyögéssel jeleztem, hogy még a méreg nem távozott a szervezetemből. A hasam azonban szépen ment, már ha érthető, hogy mire gondol a költő.
  • Rosszullét hullám vége – remegő lábbal visszabotorkálás az ágyba.

Na, ezt a rituálét végzetem el óránként éjféltől reggel 5:00-ig. A végére egész gyengének éreztem magam. Szerencsére Tamás nem igazán zavart meg ebben a tisztulási folyamatban. Sajnáltam, hogy nem tud miattam normálisan aludni, de nem tehettem mást – a természet nagyúr.

Reggel tusoltás, majd falfehéren, kicsit bizonytalan mozgással indultam reggelizni. Utána irány a Fewa tó és a Világ Béke sztupa.

Onnan kezdtem, hogy a péntek este elég önsanyargató módon zárult. Istvánnal egy céges projectzáró partira voltunk hivatalosak. Rengeteg finom ennivaló, sütemények, májpástétom és remek italok. Mi ásványvizet és két pohár 100% narancslét fogyasztottunk. Mellette pedig magyarázkodtuk, hogy miért is vagyunk ennyire visszafogottak. Nem bonyolítom, keserves volt. Fél tizenegykor leléptem…

Másnap reggel, azaz ma szombaton kipihenten és frissen ébredtem. A szédelgés és a fejemben lévő nyomás elmúlt. Könnyen megálltam, hogy ne kóstoljam meg a fiúk reggelijét és jókedvűen mentünk munkába, illetve iskolába. Na igen, ma szombaton munkanap van.

Amint látszik is, ma bővítettük a napi ételmennyiséget. István vett egy adag zöldfű italport és himalája sót. Ezek a tisztítóhatás fokozására valók.

Szombat ellenére igen sok munka volt, szóval ezért a bejegyzést este írom. De a kép reggeli és jól érzékelteti, hogy még mindig vidámak vagyunk.
Éljen a méregtelenítés.

Hozzá kell tennem, hogy szaglásom érzékenyebb lett. Messziről megérzem, hogy az iroda melyik szintjén melegítik az ételt. A tompa éhséget ki lehet bírni, de hihetetlenül hiányzanak az ízek. Így aztán, minden apró illat, feleleveníti az ételek ízét, ami megint csak hatalmas kísértés.

Még 7 nap, ja és persze a mai…

A fiúk reggelijének elkészítése hatalmas kísértés volt, de megálltam. Érdekes módon nem volt annyira éhes, mint amit elvártam volna. Viszont kicsit lelassultam a gondolatokban, és a reakcióidőm is legyengült. A fejem nem fáj, viszont érzek egy kis nyomást, melyet az irodalom a tisztulási folyamatnak tud be.

A reggeli különben humusz volt pirítóssal és cikória tejes kávéval. A humuszt mindannyian imádjuk, én is. Nagyon.

Voltam egyet edzeni. Folyt rólam a víz, de meglepően jól bírtam. Csak elkezdeni volt nehéz az egyes gyakorlatokat. Katinka, szerintem mosolyogott rajtam, de megállás nélkül adta az újabb és újabb gyakorlatokat. A végén, a has gyakorlatoknál valóban úgy éreztem, hogy elfogyott az energiám.

A futás ma időhiányában kimarad :(, de vasárnap mindenképp futok egy 10-est.

Istvánnal reggel megbeszéltük a tapasztalatokat. Neki erősen fájt a feje, amúgy a tapasztalásokat illetően teljesen szinkronban mozgunk. Egyelőre még mindig tudunk mosolyogni, de az igazság az, hogy szólnom kellett emiatt.

10 napos méregtelenítésbe kezdtem. Egy napi ételmennyiségem a képen is látható 2 liter kotyvalék. Nem finom, ellenben kevés. Még Laci barátomtól kapott Fidel is megrovóan tekintett rám a képről.

Amúgy már reggel óta éhes vagyok. Ezt úgy kompenzálom, hogy beszélek a kúráról. Azt gondolom, hogy ez erőt ad. Visszajelzések alapján az első 4 napot kell kibírni, utána már könnyű.

Egyelőre mosolygunk Istvánnal, akivel együtt kezdtünk. Mi lesz holnap nem tudom?, de már most meg tudnék enni egy ökröt, rósejbnivel és uborkával.

Ja és mellette futni akarok, mert a legközelebbi versenyen már felkészülten szeretnék megjelenni. Szóval holnap edzés.

Szóval, indultunk Pokharába. Bérelt kisbusszal, autópályán. Az autópálya komoly dolog, ezért a felhajtó járműveket vizsgálatnak veszik alá és ha valamelyik nem teljesíti a műszaki követelményeket, azokat határozottan visszafordítják.
Az, hogy autópályára kerülünk onnan is látható, hogy pályadíjat kell fizetni. Ha nem látom, nem is hiszem el, mert az út minősége bizony kritikus.

Úgy képzeld el, hogy az egyik oldalon hegyek, kvázi-sziklafal. A másik oldalon szakadék. Az út ilyen formában kanyarogva vezet ki Katmanduból. Sávokból van: egy be- és egy kimenő. A fokozás kedvéért az aszfaltot helyenként elmosta a monszun. Az elején nem értettem, hogy miért kell 6 óra egy kevesebb mint 200km-es út megtételéhez. Hát ezért.

Személy szerint nagyon élveztem az utazást. Van annak egyfajta bája, hogy ahogy a zsúfolt utakon zötykölődik az ember. Az autópálya ugyanis zsúfolt. Ez az egyetlen komolyabb út Katmanduból; a tranzitforgalom 90%-a ezen keresztül folyik. Elképesztő mennyiségű teherautó szállítja az árut a fővárosba. A többségében Tata gyártmányú járgányok több 100 évesnek és elnyűhetetlen látszanak. Színesek, tele elakadásjelző háromszöggel és OM jellel. Imádtam őket.

Az OM jel amúgy biztonságot kölcsönöz. Motorosoknál is megfigyelhető, hogy vagy bukósisakot, vagy OM-os kendőt viseltek, vagy OM jelet pingáltak a motora. Esetleg mindhárom, de akkor az már szinte végtelen biztonságot és nyugalmat ad.
Már pedig a biztonságra ügyelni kell. Különösen, hogy mindenki előz, függetlenül attól, hogy bírja-e a járgány vagy sem. Ha nem megy, visszaáll a sorba; mert beengedik. Ha dübörögnek a lovak, akkor megtörténik előzés, még akkor is, ha a szembejövőnek szinte le kell állnia és súrolják egymást a forgalom résztvevői. Mindenki barátságos és mosolyog.

Az autópálya egyben élettér is. Településekhez közeledve megjelennek az út mellett játszó gyerekek. Valamilyen okból kifolyólag, biztonságban (lásd elöző bekezdés) érzik magukat itt. Hasonlóan a nénihez, aki az autópálya egyik oldaláról ment át a másikra kiteregetni a mosott ruhát. A néni szent meggyőződéssel hihette, hogy az iszonyatos kipufogógáz és por hozzájárul, hogy a ruha tovább tiszta maradjon. Különben miért teregetett volna a pálya mellé?
Egyszer – még mindig az autópálya mellett vagyunk – láttam, ahogy egy bácsi egy kb. 6 méteres bambuszrúddal próbált lemenni az út menti folyóhoz. Nehezen fordult vele, és az út ugyebár alig szélesebb, szóval közben komolyan akadályozta a forgalmat. Nepálban ez belefér, addig várnak a motorizáltan közlekedők. Idő van bőven, addig is lehet beszélgetni, vagy egyet pihenni. Hasonlóan a tehenek is szívesen álldogálnak, pihennek és nézelődnek a forgalom közepette – mondjuk a két sáv között. Bár ez inkább már a városokra jellemző.

Érdekes megoldással működik a tolatás. Mivel visszapillantó nem minden autón van, és amúgy is körülményes használni, a pragmatikus és leleményes nepáliak az találták ki, hogy a jármű hátoldalán állva ütemes dobolással jelzik a sofőrnek, ha lehet tolatni. Dobolás szünetel, akkor állj, ha viszont dobolás van, akkor tolass bátran.

Hasonlóan gyakorlatias a rendőrlámpa. Na, ilyen alig található még Katmanduban sem. Autópályán meg még ritkábban - gondolná az ember. Nepál üdítő kivétel. Van egy ember, aki vagy a piros vagy a zöld zászlót emelgeti, ezzel irányítva a forgalmat. Ebédkor kirakja a sárga zászlaját a földre és elmegy enni. Ilyenkor önszabályzó módon halad a forgalom.

Ezen tapasztalások mellett persze más élmények is érik az embert útban Pokhara felé. Ilyen volt a reggeli, amit egy útmenti, turistákra szakosodott büfében költöttünk el. Isteni finom volt – tészta, sült zöldség, vega fasírt és tea. Kis Buddha tanítványai körében fogyasztotta el jól megérdemelten reggelijét, míg a másik oldalon én és Kriszta ültünk.

A leutazás két másik momentumát emelném még ki.

Egyszer megálltunk a folyót és a rajta lévő függőhidat megtekinteni. Érdékes volt, kicsit olyan Híd a Kwai folyón érzés, bár ez ugyebár Nepál és nem a burmai hadifogolytábor. Mindenestre, egy hősként leküzdtem a tériszonyomat és alig remegő térdekkel átmentem én is a hídon.

Visszafelé találkoztam egy bokorral, aki velem egy időben a másik oldalról indult el. Találkozáskor barátságosan köszönt, és karcolásmentesen elhaladt mellettem. Egyszer én is szeretném kipróbálni, hogy milyen érzés bokorembernek lenni.

Az út utolsó ötödében Narayan rosszul lett. Idejekorán, még Budapesten figyelmeztetett minket, hogy a zötykölődés ilyen hatással van a gyenge szervezetre, és ezt be is mutatta. Lehet, hogy ehhez hozzájárult, hogy az egyik kísérőnk levette cipőjét. Sokkhatás, néma csend, majd elemi erővel kitörő kényszeredett nevetés jelezte, hogy valami nincs rendben. Aztán később kiderült, hogy szeretett vezetőnk érzékeny a buszozásra. Az indulás közeledtével érezhető és fokozódó pánik jelent meg rajta. Az utolsó napokban már odavetemedett, hogy elfogadta a felkínált Dedalon gyógyszert.

Na szóval, ilyen formában jutottunk el Pokharáig. Átvágtunk a városközponton – Úristen, hogy lehet itt közlekedni? – majd elfoglaltuk szobáinkat egy újépítésű szállodában a tó partján. Hurrá, megérkeztünk.

Szombat este, fél hétkor –miután kiraktam a srácokat– indultunk le Fertőszentmiklósra. Ott volt a szállásunk, kedvezményes áron – Tulipános fogadó. Magát az épületet elég nehezen találtuk meg, a GPS tovább vezetett és ezért vissza kellett fordulni. Amúgy az épület és az infrastruktúra szuper volt.

Mikor megérkeztünk konstatáltam, hogy ellentétben a többiekkel nekem nincs kajám, sapkám, kesztyűm, technikai aláöltözetem, futónadrágom és a futócipőmet is legalább két éve cserélnem kellett volna. A futásra való felkészülésemről pedig ne is beszéljünk. Kezdtem egy kicsit furcsán érezni magam. Hűha.

Végül úgy döntöttem, hogy a lenti szobában alszom Mátéval. Annak ellenére, hogy jelezte, horkolni fog és hogy lent jelentősen hidegebb volt. Gondoltam mégis jobb lesz, mint fent, ahol már öten verbuválódtak össze. Máté mindig is nagyon tudatosan készült a futásokra, most is időben tervezte a lefekvést. Én még pakoltam, optimalizáltam, szóval valószínűleg megbánta, hogy lehívott. Nagy nehezen csöndesedtem el. Máté ekkor indította be Harley-t, a kellemes duruzsolás segítségével én is elaludni készültem. Sajnos, Zoli barátom ezt az időpontot választotta, hogy rám csörögjön. Negyedóra után, miután megtaláltam a telefont röviden beszéltem vele. Szobatársam ekkor már artikulálatlan morgással adta tudtomra nem tetszését. Valószínűleg, ha közelebb vagyok hozzá keresztülharapja a torkomat. Így viszont úgy állt bosszút, hogy a Harley gyári kipufogóját lecserélte egy nyitott Vance & Hines darabra. Elég nehezen aludtam el...

Reggel 5:15-kor ébredtem, rövid meditálás, öltözés. Felmentem megnézni, mit esznek a többiek – én ugyebár nem vittem semmit. Zsófi megkínált egy kis 6-napos, bocsánat 6-lapos süteménnyel és ettem két villa tejberizst. Ekkor a fiúk már indulni akartak, szóval csak egy közös fényképre maradt idő. Én a lányokat vittem, nyilvánvalóan legalább 7 perces csúszással indultunk + nekünk még nem volt osztrák pályamatricánk. Viszont, több mint 5 perccel a többiek előtt értünk az erdeberg-i parkolóházba. No komment.

A tavalyi félmaratonhoz hasonlóan, most is roppant hideg volt. A különbség mindössze annyi volt, hogy a hideg kitartott egész nap. Szóval vacogtam a nem-technikai aláöltözettemben, a fekete melegítőfelsőmben és a fehér hajpántomban. A fehér, vitorlás térdnadrágom volt rajtam. A hidegre való tekintettel úgy döntöttem hátizsákban futok. Az is melegít.

A futás különben jól esett. Mármint az első 10km. Ezt követően, úgy éreztem, mintha valaki ólmot rakott volna a hátizsákomban. 16km-nél, ahogy ez várható volt, elfogyott az energia, de aztán valahogy – magam sem értem – sikerült túllendülnöm. Annak ellenére, hogy zoknim (na ez sem technikai, csak egyszerűen cérna) vízhólyagot dörzsölt a kislábujjamra. Hát, ezt se kívánom senkinek. Az utolsó kilométer arról szólt, hogy mire ne figyeljek. Azaz, hogy elfogyott az energiám, nehéz a hátizsákom, és fáj a kislábujjam. Aztán egyszer csak beértem: bruttó két óra, negyven valahány másodperc alatt. Nettóban ez kevesebb, mint két óra. Na, ez is hűha, de pozitív.

Tehát, több mint 30 óra intenzív élmény – utazás és Katmandu – után lefeküdtünk. Végre alhatunk. Néhány perc beszélgetés után, Tamás elmondás alapján, egy mondat közepette aludtam el.

Egyre mélyebbre süllyedtem az álmomban, mikor egyszer csak hangos csöngetés ébresztett. Úristen már reggel van és lázasan kerestem, hogy hol nyomjam el az ébresztést. Aztán rájöttem, hogy a telefon az. Narayan csörgetett, hogy reggel nem a turistabusszal megyünk tovább, hanem bérelt kisbusszal. Hurrá, egy órával tovább alhatunk. Igen ám, de a többieket tájékoztatni kellett. Ezt Tamás vállalta fel. Sikeresen beszélt Riával és Krisztával. Majd felébresztett néhány lakót a harmadikon, és megdöbbenve tapasztalta, hogy egyikük sem Andi. Nem adta fel, próbálkozott egy másik ajtóval is. Ott tényleg Andi volt, de már olyan mélyen aludt, hogy nem bírta fel kelteni. Mondjuk, egy szinttel lejjebb én hallani véltem a dörömbölést. Na, mindegy – szegény Andi majd egy pindurival korábban kell…

Kicsit beszélgettünk, majd szokásosan a mondat közepén elaludtam.

Érzésre olyan fél órát alhattam, mikor hangos telefoncsörgés ébresztett. Úristen már reggel van, kelleni kell. Aztán kiderült, hogy nem kapcsoltam ki a telefonom és a munkahelyről kerestek. Mire megtaláltam már lerakták – mondjuk amúgy sem beszéltem volna. Egy SMS-t azért küldtem, hogy Nepálban vagyok, majd két hét múlva.

Kicsit beszélgettünk, aztán már épp elaludtam volna, mikor egyszer csak felgyulladtak a fények és hangos surrogással elindult a ventilátor is. Olyan 11 előtt lehetett kevéssel; ekkor jött meg az áram. Tamás, te hogy emlékszel? Nagy nehezen megtaláltuk, hogy hol kapcsolható le a ventilátor. Hajunk lobogott a lapátok által keltett szélben, amúgy nem volt hideg. Mindenesetre, ekkor már komoly röhögő görcsben voltunk mind a ketten.

Kicsit beszélgettünk,…

Alvásunkat hangos kopogás szakította meg. 6:00. Andi, aki egy órával korábbra volt kondicionálva ébresztett minket hátizsákkal és menetfelszerelésben, hogy na, akkor mi van. Hát mi lenne, mi még alszunk egy fél órát, aztán majd kelünk. Visszament ő is, mi is egy rövid kis időre.

Néhány perc múlva, gyors mosakodás langyos vízben, öltözés, pakolás. Amilyen melegek a nappalok, olyan hidegek az éjszakák. Egy majom hangosan kiröhögött, mikor rövid pólóban kimentem az erkélyre.

Igaza volt, hát visszamentem, átöltöztem és felvettem - az addigra már átalakított - Türkish Airline poncsómat is.

Néhány perc múlva indultunk Pokharaba.

Ma kétszeri nekiindulással, de ezt most hagyjuk, végülis futottam. Először egy kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy Húsvét hétfőjén nincs más dolgom, minthogy a patak partjára menjek mozogni, de aztán láttam, hogy többen futkároznak az enyhén csípős időben. Zavarom elmúlt és lelkesen kezdtem: Na, most futok 21km-t! Ezt neked Bécs és időzavar, felkészülök azért is!
16km lett, de úgy hogy a végén már szánakozó hangokat véltem hallani mindenhonnan. Az utolsó kilométeren már csak mentálisan húztam fizikai testem – orrom előrenyúlt, vezetve a törzsemet, míg a lábaim az istennek sem akartak előrébb lépni.
Ezzel a tartással értem az autóhoz – most azon gondolkodom, hogy mit tegyek, hogy Bécsben ne négykézláb érjek célba, illetve egyáltalán célba érjek.

Hűha vagy inkább, hajaj.

Nepálban töltött első napunk szállása egy tibeti, buddhista kolostorban volt. Az ember átrobog a koszos városon keskeny és kátyús utcáin, aztán egyszer csak nyílik a kapu, és mint egy kis ékszerdoboz tárul fel a kolostor.

Rend, béke és nyugalom fogad minket. A kolostor épületei díszesek, és ahogy Andi megfogalmazta, itt bátran merik használni a színeket. A terület különben lépcsőzetesen van kialakítva. Az alsó szinten a gazdasági épületek, két templom és a lámák, tanítványok lakásai találhatóak. A felső szint egyfajta szállodaként működik. Itt helyezik el a nyugati világból jövő tanítványokat. Beszéltem egy német nénivel, már több éve idejár gyakorolni és tovább tanulni – neki saját szobája van a fenti épületben.

A gyerekek és lámák mellesleg igen barátságosak. Szívesen állnak le beszélgetni, érdeklődőek és örömmel mesélnek életükről is. Az első sétánk után Ghanaval leálltunk frizbizni- A srácok először csak érdeklődve néztek, de aztán mikor odadobtam nekik a frizbit, nagy lelkesen beálltak ők is a dobálásba. Ügyesek voltak, jó volt játszani velünk.

A szobánk amúgy elég puritán volt. Mint később kiderült, ez itt már a luxus kategória. Lezuhanyoztam egy olyan hideg-langyos vízben. Jött tett a tusolás, hiszen ekkor már több mint 24 órája voltunk fent. Pihenni természetesen nem lehetett, a felfrissülést követően a közelben lévő a Majom Templomba indultunk sétálni.

A majmok a szállodánk közelében is ott tanyáztak – úgy képzeld el őket, mint nálunk a galambokat. Kevésbé félénkek, viszont annál szemtelenebbek. Nem mondom, hogy különösebben megkedveltem őket, főleg mikor reggel azzal szembesülsz, hogy egy majom néz veled farkas-, akarom mondani, majomszemet az ablakon keresztül.
Andi ennél is rosszabbul járt. Nyitva hagyta az erkélyajtaját és egy szemtelen példány szétpakolta az összes holmiját. Ha jól emlékszem néhány Balaton szeletet áldozatul esett, amúgy más nem tűnt el. Hiába no, a majmokkal vigyázni kell.

Séta előtt gondoltam berakom a telefonom töltésre. Némi próbálkozás után sikerült is úgy bedugnom a konnektorba, hogy ne lötyögjön és ne is essen ki. Tölteni azonban nem töltött a készülék. Ez olyan, mint a benzinkút, vagy az ATM automata. Attól, hogy ott van, még nem jelenti azt, hogy érdemben használhatod. Később hozzászoktam, hogy áramra leginkább este 7:00 és reggel 5:00 között lehet számítani. Addig elem és akkumulátor.

Elindultunk első sétánkra a Swayambhunath sztupához, de erről majd külön. Időnk volt bőven, még úgy is, hogy 4-re terveztünk visszaérni, amikor is a délutáni puja kezdődött. Vissza is értünk, és bár egy kis késéssel, de be tudtunk csatlakozni. A templom belül csodaszép, hatalmas Buddha szobrokkal, díszes thangkákkal és végtelen nyugalommal. Az ember pillanatok alatt lenyugszik. Próbáltam meditálni, de a fáradtság kezdett elnyomni és arra lettem figyelmes, hogy a fejem le-lehanyatlik, illetve kezdek eldőlni. Szerencsére nem volt feltűnő, mert Kriszti, Ria és Tamás is hasonló állapotban kornyadoztak.

A puját követően, még tettünk egy halovány kísérletet, hogy egy sör mellett beszélgessünk még.

Miután azonban nem találtunk semmi, eltettük magunkat másnapra. Nagyjából így végződött az első igen hosszú nap, vagy legalább is ekkor még azt hittem…

Későn keltünk - ismét szombat. Nem kifejezetten húsvét ünnephez méltó reggelit készítettem: szalonna, sajt, hagyma, paprika, olívaolajos paradicsom és magos kenyér. Ja, és masala tea volt, ami nagy sikert aratott a fiúknál.

Zongora és tanulás után festettünk. Tojásokat.

Született két Om-os tojás is.