2009 számomra egyik legmeghatározóbb élménye a törökországi kiküldetésem volt. Gyakorlatilag nyár elejétől szeptemberig majd minden második hetet Isztanbulban töltöttem.
Hihetetlen egy ország, hihetetlen egy város.
Nem csak méreteivel nyűgözött le, hanem fiatalosságával, lendületével, kultúrájával és történelmével. A 12 milliós városban az átlag életkor 28 év körül van. Sok helyen megfordultam már, és meggyőződésem, hogy a Kék Mecset és a Hagia Sophia és az azt összekötő terület a világ legszebb terét alkotja. Legalábbis számomra. Minden alkalommal szükségét éreztem, hogy újból és újból megnézzem. Ellenállhatatlanul vonzott a hely varázsa.
A látnivalók kívül több más is megfogott. Az emberek mentalitása, az élethez, munkához való hozzáállása példaértékű lehetne számunkra. A látogatót – vagy éppen munkavállalót – átöleli az emberekből áradó életöröm, vendégszeretet.
Itt írtam néhány szösszenetet Isztanbult bemutatandó, amit végül kivettem. A lényeg ugyanis abban a megbecsülésben és szeretetben van, amit a kint létem alatt kaptam. Pillanatok alatt a csapat tagjává váltam. Tekinthettek volna rám, mit egy külső, okoskodó tojásfejre, helyette befogadtak, elfogadtak és meghallgattak. Sőt rövid idő alatt maguktól jöttek kérdezni. Kint létem alatt több pozitív visszajelzést kaptam, mint amit jelenlegi munkáltatómnál összesen. Talán én csináltam valamit másképp, vagy tényleg a környezet és az emberek voltak mások? Jó lenne tudni.
