A Pokhara-i szállásunk az egész út második legjobb szállodája volt. Visszatérő vendégekké váltunk, mert Damphus-ból lefelé jövet is ebben a hotelben szálltunk meg; de ne szaladjuk ennyire előre. Elfoglaltuk a helyünket, kipakoltunk, és elindultunk felderíteni a tópartot.
Katmandutól 198km-re nyugatra fekszik Pokhara, mely a maga 350.000 lakosával Nepál második legnépesebb és egyben második legnépszerűbb városa. A turisták és hegymászók körében is igen népszerű, hiszen a világ 10 legmagasabb hegye közül 3 Pokhara 80km-es környezetében található. Ezen a környéken a hegyek az egekbe törnek – 30km alatt 1000m-ről 7500m-en magasban jut az ember. Már ha bírja hegymászást.
Nepál egyik leghíresebb tava, a Fewa tó is itt található. Méreteit tekintve ez a második legnagyobb nepáli tó. Mélysége 8 és 23 méter között változik. Népszerűségét annak köszönheti, hogy tiszta időben gyönyörűen tükröződik felszínén a Mount Machapuchare kettős csúcsa, illetve a rajta fekvő szigeten van a Varahi Mandir, mely egy a 18 században épített Hindu templom.
Először ebédelni mentünk és a szuper reggeli után egy nagyon finom ebédet költöttünk el. Én Thakali Thali-t ettem, ami rizs, különböző zöldségek, hús és lencseleves egy tálcán. Össze kell kutyulni és úgy kézzel enni. Persze szigorúan csak jobb kézzel, mert a bal tisztátlan. A thakali ételek jellegzetessége, hogy ha elfogyott a tálcádról és éhes maradtál, akkor kérhetsz még. Addig, amíg jól nem laktál – ez a vendégszeretet jele. Nagyon jól laktam…
Aztán kerékpározni akartunk, de hirtelen egy hatalmas vihar csapott le ránk. Akkora, amit a nepáliak sem láttak. Hatalmas pánik alakult ki; mi Tamással egy kicsit értetlenül és sztoikus derűvel szemléltük az eseményeket.
Visszaballagtunk, vagyis rohantunk a szállásra és vártuk, míg eláll az ítéletidő. Közben arról beszélgettünk, hogy mi lehet Andival, aki ebéd után indult a hegyekbe Lalival. Olyan másfél óra után már ki lehetett menni így az este utolsó óráit a tópart mellett leledző boltocskák látogatásával töltöttük.
Leginkább a száriban és tűsarkúban motorozó lányok tetszettek. Bukóban és a színes öltözetükben mókásan hatottak az esős úton.
Viszonylag későn értünk vissza a szállodába. Miután beszélgettem néhány szót nepáliul a recepciós lánnyal és megtanultam két új mondatot, elindultam lefeküdni. Tamással még megittunk közösen egy üvegsört és rágcsáltunk néhány szem magot, aztán alvás. Hosszú nap volt ez is.
Éjfélkor arra ébredtem, hogy rosszul vagyok. Na gondoltam ez a Kuti kollegám által is jelzett gyomorrontás – legyünk túl rajta gyorsan. Kb. negyedóra után túl voltam a hasmenésen és hányáson. Bíztam benne, hogy Tamást nem ébresztettem fel, de tévedtem. Kérdezte jól vagyok-e, mit válaszolhat ilyenkor az ember mint igen és visszafeküdtem. Abban a reményben csuktam be szemeim, hogy na akkor pihenés van. Sajnos a reggeli, ebéd és vacsora együttese nem hagyott. Innentől kezdődően óránként lebonyolítottam a következő szertartás:
- Rosszullét kezdete – felugrás és rohanás a mosdóba.
- WC-n ülés és hasmenés. Közben kapaszkodás a mosdóba és hányás. Kellemes gyakorlat, lényeg hogy a wc és a mosdó kellő távolságban legyenek. Nekem szerencsém volt.
- Mivel azonban már nem volt mit kihányni, ezért hangos nyögéssel jeleztem, hogy még a méreg nem távozott a szervezetemből. A hasam azonban szépen ment, már ha érthető, hogy mire gondol a költő.
- Rosszullét hullám vége – remegő lábbal visszabotorkálás az ágyba.
Na, ezt a rituálét végzetem el óránként éjféltől reggel 5:00-ig. A végére egész gyengének éreztem magam. Szerencsére Tamás nem igazán zavart meg ebben a tisztulási folyamatban. Sajnáltam, hogy nem tud miattam normálisan aludni, de nem tehettem mást – a természet nagyúr.
Reggel tusoltás, majd falfehéren, kicsit bizonytalan mozgással indultam reggelizni. Utána irány a Fewa tó és a Világ Béke sztupa.
