Kira 3 éves, bűbájos, ártatlan, pici angyal. A szőke haj alatt a hitetlenül kék szemek szomorúan tekintenek a világba. Három év alatt ez a kislány olyan tapasztalatokon ment keresztül, amit embernek egész élete során nem lenne szabad átélnie. Kiránál hathónapos korában Wilms-tumort diagnosztizáltak. Embert próbáló kezelések, műtét, majd újbóli kezelések. Az anyuka elmondásából hirtelen nem tudom ki szenvedett jobban, a pici lány vagy ő. Ilyen, egyszerűen nem történhet meg egyetlen gyerekkel sem és egyetlen szülőnek sem lenne szabad látnia a gyermekét ilyen körülmények között. Talán most már túl vannak rajta.
Fél tizenkettőkor érkezünk Tatabányára. Őszintén, a ház és állapota láttán felmerül bennem a kétség, hogy rossz címre jöttünk. Belül egyszerűség, a kályhákban izzó fa kellemes meleget varázsol a két tiszta szobácskába. Az egyik szoba csak a gyerekekről szól: a falról piros szívecskék között hupikék törpikék mosolyognak le. A polcokon plüssállatok és játékok. A fürdőszobában viszont 5 fok körül lehet. Takarékoskodni kell, itt csak fürdetéskor fűtenek be.
A három év Kirát bizalmatlanná tette a felnőttekkel szemben. Most is, az ismeretlenek láttán sztoikusan elmereng. Csak a kezei árulkodnak nyugtalanságról. Talán újabb vizsgálat, infúzió, rosszullét. Az anyuka szerint folytonosan csacsogó kislány csendben hallgat, kerüli a tekintettet, barátkozó kérdéseinkre inkább csak bólogat.
Előkerülnek a személyes ajándékaink. Szilvi egy tábla csokoládét hozott. Péter egy plüssállatot – talán kacsacsőrű emlős. Igazi relikvia, betegségében kapta a szüleitől gyógyulását segítendő. Ezt ajándékozta most tovább. Én a Vízipók meséből jól ismert Keresztespók figurát és egy tábla csokoládét vittem. Kira még csak figyel, de a bátyja már felenged, beszélgetni kezd velünk.
Szóba kerül Kira nagy kívánsága is. Egy házikót szeretne, ami a kórházban is volt. Vajon mi lehet az egyszerű kérés mögött? Talán a félelmei és a fájdalom elől bújt oda, vagy egyszerűen csak tetszett neki? Mindenesetre, hihetetlen, de épp volt náluk egy házikó. Kicsit kisebb, mint a kórházban, de határozottan szebb, színesebb, és ami legfontosabb, ez a házikó Kirának volt szánva. A cégünk ajándéka a kis, kékszemű hercegnőnek.
Az összerakás már csapatmunka volt. Péterrel összeütöttük a négy oldalt és a tetőt, Kira és bátyja nagy lelkesen a csavarokat tekerték be. Utoljára Szilvi és a gyerekek a matricákat ragasztgatták fel. A kezdetben hallgatag kislány beszélgetni és játszani kezdett.
A kisházat először a gyerekek vették birtokba. Aztán nekünk kellett vendégségbe menni és persze anyuka is meg lett invitálva. A plüssállatokkal együtt Kira önfeledt kacagása is beköltözött az új házikóba.
Búcsúzáskor mindhárman kaptunk két pici, puha puszit és egy nagyon kék, mosolygós, szívbemarkoló gyerektekintetet.
