Furcsák, érdekesek a szombatok. Rendszeresen a fiúkkal vagyok; tanulunk, sportolunk, szórakozunk. Jó dolog velük lenni, nevetni és helyenként megszenvedni a tanulás, vagy éppen sportolás kihívásait. Nekem sokat ad, de szerintem nekik is. Vagy legalább is remélem, hogy majd így emlékeznek rá.
Szeptember végén, az utolsó melegebb szombati nap a Széchényi fürdőben jártunk – késő őszi napsugár melegítette az arcunkat, ahogy ültünk a termálvízben és angolt tanultunk. Sajnos a könyvet beejtettem a vízbe, de komolyabb baja nem történt. Október elején a telken voltunk. Dió - amit gyűjteni lehet, fa - amire mászni lehet, kicsi ház - aminek a tetejére most fel lehet kapaszkodni, hogy a leveleket lesöpörjük, unokatestvérek - akikkel már rég találkoztunk, és akikkel jót lehet játszani. Levegő - ami nemcsak a tüdőt, de az agyat és gondolatokat is kitisztítja. Ritkán járunk ki, pedig átmos, feltölt és összetart.
Nem könnyű iskolásnak lenni, és különösen nehéz a szülőkkel együtt, azok összes búját-baját és elvárást elviselni. Keresem azt a pontot, ahol a tanulás, játék, pihenés még elfogadható egyensúlyban van. Nem könnyű szülőnek lenni sem. Nagyon sok türelem, kitartás és hit kell hozzá. Hit, hogy az erőfeszítések célba érnek, és hogy a srácok által jobb lesz ez a világ. Mint ahogy abban is hinni akarok, hogy ehhez a célhoz, ha csak kis mértékben, de én is hozzájárulok.
Most szombaton futni voltunk a Szigeten. Illetve én futottam, Teó kerékpározott, Máté pedig görkorcsolyázott. Szokásos 5,3 km, nem hosszú, de a fiúknak épp elég ahhoz, hogy kellemesen elfáradjanak. Közben „A walesi bárdok”-at tanultuk. Egy középkorú biciklista hölgy sokáig haladt velünk és hallgatta, ahogy a két fiú felválta szavalja a versszakokat, miközben az apjuk lihegve fut előttük. Amikor végül elhagyott minket, én is és ő is mosolyogva néztünk egymásra.
