Ahogy említettem, a Fewa tó pici, hangulatos szigetecskéjén található a Varahi Mandir hindu templom, mely arról is híres, hogy az itt kötetett esküvők igen erősek. Vagy valami ilyesmi. Reggeli után indultunk ide. Illetve a többiek jóízűen reggeliztek, én meg intenzíven diétáztam az esti szertartás után. Ebben komoly szerepe volt Riának, aki anyai szigorral eltiltott mindenféle egzotikus ételtől. Helyette kaptam tőle homeopátiás gyógyszert. Ekkor neveztem el „Anyu”-nak. Ezt a védő, oltalmazó szokását az egész út sor megtartotta, amiért végtelenül hálás vagyok neki.
Visszatérve a tóhoz, csónakba szálltunk a kis szigetet megközelítendő. Én Narayannal és Ghánával kerültem egy bizarr állapotú, de nagyon szépen kifestett csónakba. Az evezősünk, egy élelmedett korú bácsi, az elején nehézkesen evezve közelített meg minket, arcán világfájdalom. Őszintén sajnáltam, és erősen reméltem, hogy nem a mai napot és mi csónakázásunkat választja, hogy visszalátogasson a Bardóba. Erőlködve és nyögvenyelősen értük el a szigetet. Láttam, hogy Narayan és Ghána is lélekben együtt eveztek az öreggel. Így szinte együtt nyögtünk és hajtottunk a rozoga, de színes csónakot. Ahogy kiszálltunk, hirtelen megtáltosodott a bácsi. Visszareppent a szárazföldre, valamit intézett majd visszaevezett értünk; szerintem megdönthette a 100 éves Pokharai tó-átevező rekordot.
A szigeten körbe jártuk a kis hindu templomot, megcsodáltuk a hegyeket – élveztük a tájat, kultúra másságát. Én néha megrendülten hallgattam a gyomrom korgását, hihetetlenül éhes kezdtem lenni, de nem mertem még enni.
Aztán, ahogy már írtam az öreg átrepített minket a tó másik oldalára. Vagy 5 perccel előbb értünk, oda így hát elmentem vizet venni. Legalább az legyen nálam. Bár ez a történet szempontjából lényegtelen.
Az viszont már lényeges, hogy étlen, minden energiát mellőzve kellett egy órát felfelé haladom. 800m-ről indulva 1300m magasra jutottunk. Ez alatt láttunk banánfát – hű de ettem volna róla. Kislányt, a kertben mezítláb, de sapkában – valószínűleg ő már evés után lehetet, mert a távolból is igencsak mosolygott ránk.
Félúton megálltunk pihenni.
Egy nagy bódhi fa alatt leültem Tamással és vártam a megvilágosodást. Véleményem szerint meg is jött volna, de sajnos indulnunk kellett tovább.
A Bódhifa egy hatalmas és nagyon öreg szent fügefa (Ficus religiosa) volt a Mahabodhi templomnál, Bodh Gayánál, amely alatt ülve Buddha eljutott a bódhi, azaz a megvilágosodás állapotába. Ebből kifolyólag, a Bódhifát – más néven Bo, Peepal vagy Ashwattha –,a hinduk és a buddhisták is szentként tisztelnek. A Malabodhi templomnál található fa már nem az eredeti példány, de valószínűleg annak egyenes leszármazottja. A fa zarándokhely, egyike a buddhisták négy szent helyének. Egy másik szentként tisztelt példány, a Sri Maha Bodhi Srí Lankán, ugyancsak az eredeti szent fügefából származott. Kr. e. 288-ban ültették.
Aztán egyszerre csak felértünk a Világ Béke Sztupához. Impozánsan magasodott a hegytetején, aranyozott csúcsán megcsillant a napsugár, körben Buddha szobrok és szent idézetek. Tényleg a béke és nyugalom színtere volt. Körbejártuk, megcsodáltuk, meditáltunk a lábánál. Jó volt.
Lassan továbbindultunk, illetve a lányok kérése megálltunk néhány percre kávézni. Mivel én ugyebár diétán voltam, ezért nepáli nyelvtudásomat fejlesztendő leálltam beszélgetni a helybéli anyukával. Még nagyon pici volt a babája, 6 napos lehetett, ha jól értettem. Viccből elkértem, és nagyon meglepődtem, amikor minden fenntartás nélkül átadta nekem. Szóval, ilyen formában kerültem kapcsolatban a legfiatalabb barátommal. A beszélgetés után adtam nekik egy kis pénzt, amiért láthatóan nagyon hálásak voltak, én pedig nekik az élményért és a bizalomért. Ez a kis intermezzo melyre tette a gyomromat is.
... hát ez történt délelőtt, és még csak a nap felénél voltunk. Folytatás következik, de most elmegyek motorozni.
