Szombat este síelni mentünk családilag és néhány baráttal. 17.00 órakor már beöltözve álltunk a Mátraszentistváni Síparkban. Napközben állítólag 8-10 perces sorok alakulnak ki a felvonóknál, este azonban 1-2 perc alatt felfele halad a síelni vágyó.
Belépőjegy felnőtteknek 5-től 9-ig 4.500, gyereknek 3.500 Forint. Egy deci forró csokoládé a hüttében 380. Nem éppen családbarát.
Amúgy a terep igényes, a felvonók rendben. Igaz, elég gyakran leállnak, néha úgy tűnik minden ok nélkül. Nem tudom, hogy mennyire elterjedt kifejezés, de az én humorérzékemet erősen csiklandozta, ahogy a csákányos és tányéros felvonóknál egy figyelmeztető tábla a vonszolók óvatosan használatára int.
A komédia enyhe tragikumba csapott át mikor Teó – aki mellesleg könnyen megbirkózik a piros pályákkal – úgy döntött, hogy feljön az „A” csákányossal a csúcsra. Egyedül persze. Az út kétharmadáig egészen jól bírta, aztán lankadt a figyelme és kiesett a felvonóból. Éva utána. Én felhúzattam magam, lécek le, aztán legyalogoltam először a lécekért, utána Teóért. Oda-vissza nem lehet több mint 500m - ezt persze kétszer, de mire végeztem keményen sajgott a vádlim. Közben persze volt, aki többször is elhaladt mellettünk. Nekik kedélyesen integettem, mintha mi sem lenne természetesebb, mint lábujjhegyen, síbakancsban vonszolódni felfele, a keményre döngölt havas, csúszós és meredek talajon, a felvonók mellett.
Míg a család a hüttében pihente az izgalmakat, mi tovább róttuk a nem túl nagy köröket. Fél kilenckor csúsztunk még párat a két gyerekkel. 11 után értünk haza. A vasárnapi erősítés kimaradt.
