Szerdán gyönyörű vihar volt. Este kapott el, pont a fiúkért mentem a tornára. Tomboltak az elemek és az autóban ülve majd megsüketültem a hangzavartól, melyet a szakadó esőcseppek vertek a karosszérián. Először csak lehúztam az ablakot; aztán a liget mellett megálltam és kiszálltam. Néhány, a vihar elől menekülő, járókelő szemében a teljes értetlenség jeleit véltem felfedni. Persze pillanatok alatt bőrig áztam, mégis volt valami felemelő kint lenni a vihar sűrűjében. Aztán egyik percről a másikra végét ért a zápor, és valami hihetetlen mély nyugalom vette át a helyét. Vele együtt egy kicsit lecsitult az én lelkem is. Talán többet kellene viharban forgolódnom?
Később arra gondoltam, hogy jó lenne holnap hasonló körülmények között futni – a csütörtök, amúgy sem megfelelően alakul. Kíváncsi vagyok, hogy a helyzet feldobna, vagy inkább visszavetne.
