Lassan két hete már, hogy túl vagyunk Teó évnyitóján. Általában unni szoktam ezeket a formális, hosszúra nyúló és többségben semmitmondó beszédekkel tarkított eseményeket. Most azonban különös izgalommal voltam jelen – Teó, az elsőosztályosok közül egyedül, szavalással készült.
Elnéztem, ahogy az osztállyal együtt bejöttek a térre és helyet foglaltak az első sorokban. Teó – a tőle megszokott lazasággal – zsebre dugott kézzel, arcán enyhe unalommal kolbászolt be és ült le. Nem igazán kötötte le az ünnepélyes évmegnyitó. Hirtelen arra jöttem rá, hogy én jobban izgulok, mint ő. Látszólag Teó még mindig a Balaton partján sátorozott.
Aztán jött a nagy pillanat. Fesztelenül ment ki, kicsit zavarta, hogy az elején a mikrofon nem működött megfelelően. Ez beszédes módon, egy fanyar mosoly formájában jelentkezet az arcán. Aztán elszavalta a verset, kellően hangsúlyozva, ügyesen.
A végén odafutott hozzám, átölelt és fél percig kipihegte magát rajtam. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy a nagy tömeg és az első szereplés terhet rótt volna rá. Aztán visszaült a helyére és mosolyogva nézett az év elé. Örülök, hogy így történt és ismerve jellemét tudom, hogy nem volt véletlen. Csak abban bízom, hogy Teónk megmarad ilyen talpraesettnek, ügyesnek és optimistának. A többi magától jön.
