A hegyről lefele gyorsan leértünk és bekerültünk Pokhara külvárosának forgatagába. A terv az volt, hogy meglátogatunk egy vízesést. Ezt is tettük, némi kavarodás után bekeveredtünk egy kerítéssel elzárt területre, melynek közepén ott volt a vízesés. A bejárat előtt kirakodóvásár, ahol felpróbáltam egy nepáli fejfedőt is.
A hegyekből lefolyó víz hangos robajjal tűnik el a sziklák alatt, hogy aztán kilométerekkel később bukkanjon fel. A helynek van valami vallási vonzata is, de már nem emlékszem micsoda. Amúgy, elég sokan zarándokolnak ide, különösen sok indiai volt itt. Ghánától kaptam egy piros pöttyöt a homlokomra, úgy érezte, hogy nekem erre most szükségem van – én meg nem ellenkeztem. Innentől pöttyösen mentünk tovább.
A vízesés korlátjánál megkértem az egyik indiait, hogy készítsen rólunk egy csoportképet. Nem volt egyszerű, de segített és egy perc alatt kb. 30 képet csinált, mert nem érzékelte, hogy mikor exponál a gép. De legalább most van lehetőség válogatni a képek közül.
A vízeséstől taxival mentünk vissza a szállodába. A kicsit rozoga és lepusztult Maruti nyöszögve vette a kanyarokat, de a Buddha, imamalom és az általuk elmormolt mantrák segítettek, hogy biztonságosan célba érjünk.
A gyomrommal úgy éreztem, hogy már minden rendben, de óvatosságból ebédre csak üres rizst ettem. Ebben Ria is erősen közreműködött, anyai szigorral tartott diétán. Pakolás, tusolás és ebéd után taxival indultunk a tibeti menekült táborba. Innen már a hegyekbe mentünk, ezért a többiek nem vitték a bőröndjeiket. Mivel nekem csak a hátizsákom volt, én „teljes” felszerelésben mentem tovább.
A tibeti menekült tábor kellemes meglepetés volt. A kőfallal körülvett, zárt területen takaros kis házak és gyönyörű kolostor állott, a hozzátartozó segédépületekkel. Nem mellékesen jegyzem meg, hogy a kőfalon kívül a nepáli valóvilág, a hihetetlen nyomor volt található. Érdekesen ellentmondásos helyzet.
Mi kőfalon belül, az egyik lakóépületben kaptuk meg a szobáinkat. Gyors elhelyezkedés után egy puja-n vettünk részt. Mint utólag kiderült ez a „halott emberek” emlékére tartott szertartás volt. A kolostor helyettes vezetője, egy viszonylag fiatal láma kicsit barátságtalanul fogadott és gyorsan le is passzintott minket egy fiatalabb lámának. Yöten legalább beszélt angolul és lelkesen mesélt a kolostor életéről. Úgyannyira, hogy a végén kinyitott egy kicsiny boltot, ahol eredeti tibeti, kolostorban készült malákat és meditációs kellékeket lehetett beszerezni.
Miután egy kisebb összeget ott hagytunk, és ezáltal még barátiabb lett a beszélgetés, gondoltam, hogy bepróbálkozom a dücivel. A düci számomra ismeretlen, misztikus csodaszer volt, amit Szilárd kért tőlem, hogy próbáljak hozni. Mondta, hogy valószínűleg nem fog menni, mert ez valamilyen kezelt gyógynövénykivonat, amit különös becsben és nagy titokban tartanak. A mi lámánk viszont nem értette, hogy mit akarunk. What the f.ck is düci? Némi utánajárás, egyeztetés, gondolkodás után kiderült, hogy ez nem más, mint ambrit.
Ezek után a láma reakciója – még a fent említett Szilárdos felkészítés után is – meglepett. Gyakorlatilag majdnem kidobott a kolostorból, és hideg hangon, elszürkült szemmel közölte, hogy na az ambritot felejtsük el. Elég sokat kellett dolgoznom azon, hogy lenyugodjon és ismét emberszámba vegyen minket. Elmondtam, hogy a mesterem kérésére szeretnék ilyet haza vinni, nem magamnak, hanem neki szerettem volna átadni. Egy kis időt kért és azt mondta, hogy majd este folytassuk a beszélgetést. A történet vége, hogy valószínűleg rámeditálhattak a kérdésre, mert a legközelebbi találkozásunkkor ismét barátságosak voltak. Sőt, kaptam 5 nyakbavalót és valami italt, illetve valami düci-szerűséget, amit meg kellett fogadjak, hogy átadok a mesteremnek. Az 5 ajándékot – később mikor Andi is velünk volt már – osztottam szét, illetve akkor fogyasztottunk el az italt is közösen.
A napnak pedig még mindig nem volt vége. Este átmentünk még egy másik, újonnan épített tibeti kolostorba. Kinyitották a kedvünkért és körbevezettek a hatalmas komplexumban, ahol végzett lámák, tanulók és egész pici gyerekek is vidáman éldegéltek. Visszafele menet megálltunk egy tibieti családnál és ott vacsoráztunk. A jakvajas tea, ami egy kicsit sós és savanykás is egyben, nekem nem jött be. De a jaksajt és felszolgált pite illetve krumplis étel isteni finom volt. Óvatosan ettem belőle. A végén egyfajta adományként illetve fizetségként vásároltunk néhány kincset is. Az enyémek a kezemben.
Sötét volt már mikor visszaértünk a szállásra. Meggyújtottuk egy gyertyát, hatalmas lánggal világított. A hely varázsa, a rengeteg ima és pozitív hangulat, vagy csak a fáradság tette, de pillanatok alatt elaludtam és a legnyugodtabb, legpihentetőbb nepáli éjszakámat töltettem el a kolostor pici szobájában.
