Reggel napfényre és tavaszi melegre ébredtünk. Csak hó legyen gondoltam, hogy síelhessünk. Gyorsan megettük a virslit és még néhány képre is futott az időből. Lajos, feje felett a kocsikeréknyi csillárral, mint egy szent hirdette az igét felénk. Ma időben a pályán leszünk.
Az út csendben és nyugalomban indult és bennem az járt, hogy ma akár nettó 50 km-t is síelhetünk. Aztán egy körforgalomban nekimentem Lajosnak. Inkább egy kisebb koccanás volt, de éppen elég, hogy nekem elfolyjon a hűtővizem. Személyi sérülés zéró, Lajos kisebb töréssel megúszta, én viszont teljesen mozgásképtelen lettem. Szóval, ennyit a tervezésről és a síelésről. Miközben a család felment síelni, én elkezdtem intézni az elszállíttatást és csereautót. Közben persze a szívem szakad meg, hogy nem lehetek én is fent, de hát a hibák következményeit állnunk kell.
Most, miközben ezeket a sorokat írom, már a szálláson vagyok. A törött autó leadva, a csereautó úton, ígéret szerint estére ideér. Gondoltam elmegyek futni egyet a tó körül, de személyzet csak annyit vállalt, hogy kinyitja az ajtót, egy második kulcsot már nem adtak. Kicsit barátságtalan népség ez a magyar személyzet. A néni még azt sem várta meg, hogy átöltözzem és bezárjon ő. Egyszóval itt ragadtam.
Nem baj, addig írogat és átgondolom ezt az egész helyzetet. Intőjelek; túlzsúfolom az életem. Lassítanom kell és szépen újraépíteni azt, ami most romokban van és megszüntetni a káoszt az életemben. Nem lehet egyszerre család bomlását túlélni, építkezni, gyereket nevelni, dolgozni és munkahelyen helytállni, önkénteskedni, futni és élni.
Befejezem az építkezést. Talán már a végén vagyok ahhoz, hogy legalább a lakáson belül már ne kelljen munkásokat látnom. Úristen, ha belegondolok mit szívtam ezzel a negyven valahány négyzetméterrel. Onnantól kezdve, hogy szeptember végén már költözést prognosztizált a kivitelező és decemberben költöztem át egy félkész állapotba. Volt itt minden. Az ajtókat kétszer kellett beépíteni, mert több mint 5 centi hézaggal kerültek helyükre. Beázás és szivárgó víznyomás miatt bontani kellett a fürdőszobát – egy csatlakozó nem volt rendesen összepréselve a betonban. A vízvezetékek a szerelő szeszélye szerint, helyenként egymást keresztezve lettek és vannak bekötve. Volt beázás, vizesedés szinte minden szobában. Olyan penészgombáim voltak, hogy bármely jó nevű borpince megirigyelhette volna. Újrapadlózás után is kopogó burkolat, áramkimaradás szerelési hiba miatt és még sorolhatnám. Camino nélkül azt hiszem belebolondultam volna. Az Út azonban megtanított derűvel nézni a leglehetetlenebb helyzeteket is. Előbb-utóbb még székem is lesz, hogy ne kelljen állva étkeznünk :).
Aztán itt van Évivel is a kapcsolatom. Kicsit olyan, mint egy szappanopera. Van benne sírás, vita, még a rendőrség is bejátszott egyszer. Nem tudom kezelni a helyzetet, ez világosan látszik, talán leginkább azért mert csendben nyelem a mérget, és nem vállalom fel magam. Legalább is a látszat alapján ezt mondják nekem. Pedig én csak nyugalmat és békét szeretnék, illetve a fiúkat próbálom kímélni minden vitától és további sérüléstől. Szeretném, ha azt éreznék, hogy bár kettőnk kapcsolata már nem az, ami korábban volt, mégis ugyanúgy támaszkodhatnak ránk. Teó talán könnyebben viseli, Máté mindig is érzékenyebb volt, őt jobban érinti a változás. Persze, lehet Teó is hasonlóan szenved, csak nem mutatja. Nem egyszerű. Minden reggel viszem őket iskolába, és bár hétfőtől szerdáig Évivel vannak a srácok, gyakran beugrok hozzájuk tanulni vagy csak néhány szóra. Ezt Évi anyukája is értékeli. Aztán csütörtöktől szombat estig együtt vagyunk. Ilyenkor tanulunk, számítógépezünk, néha megnéznek egy-egy DVD-t is. Mindig szoktunk sétálni – leginkább a Margitszigetre járunk, de voltunk a Gellérthegyen, a várban is. Tanulás után kell a levegő. Nemcsak nekik, nekem is.
Mátéval elkezdtünk Pránanadival foglalkozni. Az a gondolkodásmód, életstílus és metodológia amit a tibetiek 6700 éve megalkottak és tökélyre fejlesztettek, segíthet nekünk is. A lakást lerendezni – minden nehézség ellenére – gyerekjáték ehhez a második ponthoz képest. Most veszem csak észre, hogy nem is Évivel való kapcsolatot írom, hanem a gyerekét. Nem véletlen, hogy elkanyarodom. Nem akarom bántani, csak egy békésebb kapcsolatot megteremteni, ahol engem is elfogad, és értékeli azt, amit csinálok és ahol a gyerekek apukája tudok lenni, mindenféle fenyegetettség és korlát nélkül.
Multinál dolgozni sohasem volt egyszerű dolog. Én igyekszem úgy viselkedni, mintha minden normális lenne a háttérországban. Talán ez sikerül is ezt a látszatott mutatnom. A munka sok mindenről el tudja terelni a figyelmet, de néha azért nehéz. Különösen, ha csőtörősek miatt kell az új lakásba futkosnom. Ráadásul ebben a mai helyzetben –válságadó, OPEX prés, növekedő elvárások– ha eddig 150%-ot teljesítettél, akkor most 200% a cél.
Ezek után van-e privát életem? Van, de mindenféle kompromisszum mellett. A kérdés pedig folyamatosan ott cseng a fülemben, hogy meddig is tolerálható egy olyan bonyolult pasi, mint amilyen én vagyok most.
PS: Este körbefutottam a tavat – 10,5 km. Fizikailag sem volt könnyű az emelkedők miatt, de most inkább mentálisan voltam gyenge. Ritkán szoktam magam ennyire egyedül érezni. Viszont az, hogy végül is körbe értem adott egy kis erőt és önbizalmat.
