Kis csapatunk 5 főből állott. 2 héten keresztül voltunk együtt jóban és rosszban. Más választásunk nem volt, minthogy erre a kis időre megtaláljuk a közös hangot – egyfajta reality show.

Érdekes összetételű csapat, furcsa dinamikával. Nyilvánvalóan mindannyiunknak meg van a – jó értelemben vett – kisebb, nagyobb beütése, már csak abból fakadóan, hogy a világ végére készültünk indulni. Jobban mondva a világtetejére. Sőt, ha ennél is pontosabb akarok lenni, négyen a világtetejének a lábához és Andi (Rambo Lady), azonban egy kis túrát is bevállalt a hegyekbe. Egy kicsit irigyeltem, mert engem is vonzott a Himalája, de némi elmélyülés után úgy döntöttem, hogy most a spirituálisabb vonalat követem.

Andi hihetetlenül jó fej. A kecses mozgás és kedves beszéd egy kemény, öntudatos, célorientált nőt takar, aki egyedül vág majd neki a magaslatoknak. Ügyesen megtalálja, hogy miként lehet lekezelni az egyes tüskéket, élvezettel figyeltem ahogy csinálja.

Ria (Anyu) gyógyszertárban dolgozik. Ez számomra komoly segítségnek bizonyult, de erről majd később. Valószínűleg a munkájából fakadóan számára a legsokkolóbb a kosz, piszok és az alapvető higiénia gyakori hiánya. Ez az elején komoly küzdelmet jelentett neki, a második hét végére azonban már rajta is erős változásokat indukál Nepál. Segítőkész és odafigyel másokra.

Csapatunk harmadik női tagja, Kriszta. Keresi a helyét a világban – küzd magával, hogy megtalálja a harmóniáját és a boldogságát. Legalább is ahogy én látom. Becsülöm ezért és kívánom neki, hogy minél előbb elérje célját.

Tamással, akit pillanatok alatt elneveztem kis Buddhának, jól ki jövök. Gyógyítással foglalkozik. Sok közös van bennünk, bár nem ugyanazt az utat járjuk. Mindketten keressük a minőségi időt és törekszünk élvezni az életet, miközben próbálunk kilábalni életünk jelenlegi válságából. Még nem tudom, hogy mit kell tőle megtanulnom, vele még lesz dolgom a közeljövőben.

…és végül itt vagyok én. Érdekes lenne tudni, hogy ez alatt a két hét alatt milyennek láttak engemet a többiek. ...es persze teszem fel a kérdést magamnak, hogy én talán továbbra is csak menekülök? Miközben persze „felülről mosolygok magamon és magamra, és néha írogatok”.