Reggel kicsit euforikus állapotban ébredtem. Ennek okait most nem részletezem. Mindenesetre az sem zavart, hogy az összes futótársam lemondta a reggeli futást. Ma (is) jó napom lesz – döntöttem el. Szóval, bementem, átöltöztem és irány futni – Duna part, szokásos útvonal. Szerettem volna legalább egy 16km-et teljesíteni, de hát a kötelesség ugyebár. Kellemes, laza tempót diktáltam magamnak és jól is ment ahhoz képest, hogy elég sok edzést kihagytam. Pedig kellene a Nike és a SPAR felkészülésre. Már reggel meleg volt, de kárpótolt a flóra és fauna, mely - mintha ez én tiszteltemre - az átlagosnál élénkebb volt.
A Gubacsi hídig futottam, majd visszamenet fele azon gondolkodtam, hogy mennyi minden kavarog a fejemben és mennyire jó lenne egy kicsit megszabadulni tőlük. Ekkor egy fa – mától Szókratésznak fogom hívni - kinyújtotta gyökerét és szabályszerűen elgáncsolt. Hatalmasat estem és hirtelen eltűnt az összes probléma, megoldandó kérdés. Hihetetlen jóleső érzés volt, bár bevallom fájdalmas is egyben. Az eséssel felvertem néhány kacsát, valószínűleg azóta is hápognak a megrökönyödéstől. Ekkor jutott eszembe jutott „A békés harcos útja”, ezt amúgy mindenkinek ajánlom…
Bent elég sok mindent el tudtam intézni, annak ellenére, hogy a nap nagy részét videokonferenciában töltöttem. Áldás és átok egyaránt. Alakul a stratégia, költségvetés megtervezve és még az IRONMAN támogatással is elszámoltam. Tényleg, majd ezt is le akarom írni. Sőt, talán sikerült útjára engednem két újabb kezdeményezést is.
Az este vegyes volt. Először kicsit szomorú voltam, aztán rájöttem, hogy az út, amin most járok mennyire hasonlít gimnazista éveim kesergős, borongós, lángolós hullámvasútjához. Szóval köszönet ezért, és nem is bánom, ha kicsit tovább tart.
Aztán majd ki tudja, hogy merre tovább kapitány.
