Szóval, indultunk Pokharába. Bérelt kisbusszal, autópályán. Az autópálya komoly dolog, ezért a felhajtó járműveket vizsgálatnak veszik alá és ha valamelyik nem teljesíti a műszaki követelményeket, azokat határozottan visszafordítják.
Az, hogy autópályára kerülünk onnan is látható, hogy pályadíjat kell fizetni. Ha nem látom, nem is hiszem el, mert az út minősége bizony kritikus.
Úgy képzeld el, hogy az egyik oldalon hegyek, kvázi-sziklafal. A másik oldalon szakadék. Az út ilyen formában kanyarogva vezet ki Katmanduból. Sávokból van: egy be- és egy kimenő. A fokozás kedvéért az aszfaltot helyenként elmosta a monszun. Az elején nem értettem, hogy miért kell 6 óra egy kevesebb mint 200km-es út megtételéhez. Hát ezért.
Személy szerint nagyon élveztem az utazást. Van annak egyfajta bája, hogy ahogy a zsúfolt utakon zötykölődik az ember. Az autópálya ugyanis zsúfolt. Ez az egyetlen komolyabb út Katmanduból; a tranzitforgalom 90%-a ezen keresztül folyik. Elképesztő mennyiségű teherautó szállítja az árut a fővárosba. A többségében Tata gyártmányú járgányok több 100 évesnek és elnyűhetetlen látszanak. Színesek, tele elakadásjelző háromszöggel és OM jellel. Imádtam őket.
Az OM jel amúgy biztonságot kölcsönöz. Motorosoknál is megfigyelhető, hogy vagy bukósisakot, vagy OM-os kendőt viseltek, vagy OM jelet pingáltak a motora. Esetleg mindhárom, de akkor az már szinte végtelen biztonságot és nyugalmat ad.
Már pedig a biztonságra ügyelni kell. Különösen, hogy mindenki előz, függetlenül attól, hogy bírja-e a járgány vagy sem. Ha nem megy, visszaáll a sorba; mert beengedik. Ha dübörögnek a lovak, akkor megtörténik előzés, még akkor is, ha a szembejövőnek szinte le kell állnia és súrolják egymást a forgalom résztvevői. Mindenki barátságos és mosolyog.
Az autópálya egyben élettér is. Településekhez közeledve megjelennek az út mellett játszó gyerekek. Valamilyen okból kifolyólag, biztonságban (lásd elöző bekezdés) érzik magukat itt. Hasonlóan a nénihez, aki az autópálya egyik oldaláról ment át a másikra kiteregetni a mosott ruhát. A néni szent meggyőződéssel hihette, hogy az iszonyatos kipufogógáz és por hozzájárul, hogy a ruha tovább tiszta maradjon. Különben miért teregetett volna a pálya mellé?
Egyszer – még mindig az autópálya mellett vagyunk – láttam, ahogy egy bácsi egy kb. 6 méteres bambuszrúddal próbált lemenni az út menti folyóhoz. Nehezen fordult vele, és az út ugyebár alig szélesebb, szóval közben komolyan akadályozta a forgalmat. Nepálban ez belefér, addig várnak a motorizáltan közlekedők. Idő van bőven, addig is lehet beszélgetni, vagy egyet pihenni. Hasonlóan a tehenek is szívesen álldogálnak, pihennek és nézelődnek a forgalom közepette – mondjuk a két sáv között. Bár ez inkább már a városokra jellemző.
Érdekes megoldással működik a tolatás. Mivel visszapillantó nem minden autón van, és amúgy is körülményes használni, a pragmatikus és leleményes nepáliak az találták ki, hogy a jármű hátoldalán állva ütemes dobolással jelzik a sofőrnek, ha lehet tolatni. Dobolás szünetel, akkor állj, ha viszont dobolás van, akkor tolass bátran.
Hasonlóan gyakorlatias a rendőrlámpa. Na, ilyen alig található még Katmanduban sem. Autópályán meg még ritkábban - gondolná az ember. Nepál üdítő kivétel. Van egy ember, aki vagy a piros vagy a zöld zászlót emelgeti, ezzel irányítva a forgalmat. Ebédkor kirakja a sárga zászlaját a földre és elmegy enni. Ilyenkor önszabályzó módon halad a forgalom.
Ezen tapasztalások mellett persze más élmények is érik az embert útban Pokhara felé. Ilyen volt a reggeli, amit egy útmenti, turistákra szakosodott büfében költöttünk el. Isteni finom volt – tészta, sült zöldség, vega fasírt és tea. Kis Buddha tanítványai körében fogyasztotta el jól megérdemelten reggelijét, míg a másik oldalon én és Kriszta ültünk.
A leutazás két másik momentumát emelném még ki.
Egyszer megálltunk a folyót és a rajta lévő függőhidat megtekinteni. Érdékes volt, kicsit olyan Híd a Kwai folyón érzés, bár ez ugyebár Nepál és nem a burmai hadifogolytábor. Mindenestre, egy hősként leküzdtem a tériszonyomat és alig remegő térdekkel átmentem én is a hídon.
Visszafelé találkoztam egy bokorral, aki velem egy időben a másik oldalról indult el. Találkozáskor barátságosan köszönt, és karcolásmentesen elhaladt mellettem. Egyszer én is szeretném kipróbálni, hogy milyen érzés bokorembernek lenni.
Az út utolsó ötödében Narayan rosszul lett. Idejekorán, még Budapesten figyelmeztetett minket, hogy a zötykölődés ilyen hatással van a gyenge szervezetre, és ezt be is mutatta. Lehet, hogy ehhez hozzájárult, hogy az egyik kísérőnk levette cipőjét. Sokkhatás, néma csend, majd elemi erővel kitörő kényszeredett nevetés jelezte, hogy valami nincs rendben. Aztán később kiderült, hogy szeretett vezetőnk érzékeny a buszozásra. Az indulás közeledtével érezhető és fokozódó pánik jelent meg rajta. Az utolsó napokban már odavetemedett, hogy elfogadta a felkínált Dedalon gyógyszert.
Na szóval, ilyen formában jutottunk el Pokharáig. Átvágtunk a városközponton – Úristen, hogy lehet itt közlekedni? – majd elfoglaltuk szobáinkat egy újépítésű szállodában a tó partján. Hurrá, megérkeztünk.
