Július 22.-án 01:50-kor, két órás késéssel érkeztem haza Madridból, miután Saint Jean-ból indulva elzarándokoltam Santiago-ba. 35 napot voltam távol, ebből 31 napot és 870 km-t gyalogoltam.

Gondolkodtam azon, hogy miként adhatom vissza az élményt, aztán rájöttem: ez nem fog menni. Kiragadhatok eseteket, sztorikat, de ezek csak vonások egy impresszionista festő képén. Voltam magányosan és baráti társaságban, fáztam majd megsültem, éheztem és dorbézoltam, voltam koldus és Krőzus, tanultam, átéltem, meghatódtam, elérzékenyültem, sírtam és nevettem. Egy biztos, az Út minden egyes percét hihetetlenül élveztem – és minden egyes perc olyan intenzitással bírt, amit a normál hétköznapokban csak a nagyon kiváltságosak élhetnek át. Vannak felismeréseim, amelyek a több mint 800km alatt belém égtek. Szeretném azt hinni, hogy az idő nem fogja megkoptatni őket.

Sok tekintetben nem tudok már úgy élni, ahogy azt korábban tettem és nem is akarok. Másrészt a Camino megváltoztat ugyan, de a problémákat nem oldja meg helyetted. Csak a lehetséges irányok tisztulnak le, miközben az ember akaratlanul is átgondolja saját magát és a helyzetét. Innentől az a kérdés, hogy felvállalod-e magadat és továbbmész-e az Úton.

Minden nap írtam, de most visszaolvasva tudom, hogy ebben a nyers formában nem tehetem ki. Túl személyes, helyként elvont és annak, aki nem volt benne talán nem is érthető. Szóval ezen dolgoznom kell. De néhány képet és gondolatot ki fogok rakni, „magamnak és néhány számomra fontos embernek, akik közül a legtöbben nem is tudnak a blog létezéséről” :-).