Az út rögös, meredek emelkedőkkel és mély szakadékokkal tűzdelt. Nehéz az előrehaladás – érzem, ahogy a vállamon lévő teher húz és a súly a húsomba vág. Az oxigén-dús környezet ellenére is légszomj kínoz, időnként a lélegzetvétel is nehézkessé válik. Megállni azonban nem lehet. Nem érzékelem a sebességet, nem tudom futok-e vagy csak botorkálok. Az időjárás sem kedvező, a zápor néhol jégesőbe fordul át. A fagyott kristályok kellemetlenül csipkedik az arcom és a kezem, miközben a sűrű ködben erősen kell koncentrálni, hogy a biztonságos útról le ne térjek. Mellesleg, a biztonságos szó új értelmet nyer ebben a környezetben. Nevezhető egy szakadékok mellett haladó, esőtől nedves, csúszós talajú út biztonságosnak? Egy apró hiba és már zuhansz, ha nem figyelsz még esetleg „másokat is magaddal” rántasz.
Azon tűnődöm, hogy egy ilyen közeg mennyire nyomja rám a bélyegét. Nem akarok elvadulni, és meg akarom őrizni az emberséget és méltóságot, ami mindig is fontos volt számomra. Nem akarom, hogy a túlélés és az embertelen körülmények vadállattá aljasítsanak le. Ehhez keresem a szépet, ami táplálja a reményt és hitet ad a befejezéshez.
Szépség pedig van. A fákban, a növényekben, a folytonosan változó tájban, és a környezetben megbúvó, de jelenlétét hallató élővilágban. A magányban, az emberekben és a küzdelemben is. Miközben küzdök, azon gondolkodom, hogy talán ez az út maga egy zuhanás. Mindenestre, sárosan, megtépázva, de haladok előre. Néha azért érzem, hogy jó lenne már révbe érni és lassítani egy picit.
A Camino alatt új értelmet nyert, hogy erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy csúcsra érj és a hegyoromról letekintve gyönyörködj egy olyan panorámában, amit alulról elképzelni sem tudsz. Erőfeszítés pedig kell, nélküle nem tudod megfelelően értékelni a látványt.
Úton vagyok. A múlt héten sátorozni voltam a fiúkkal. A héten elköltözöm otthonról.
