Szombat este, fél hétkor –miután kiraktam a srácokat– indultunk le Fertőszentmiklósra. Ott volt a szállásunk, kedvezményes áron – Tulipános fogadó. Magát az épületet elég nehezen találtuk meg, a GPS tovább vezetett és ezért vissza kellett fordulni. Amúgy az épület és az infrastruktúra szuper volt.
Mikor megérkeztünk konstatáltam, hogy ellentétben a többiekkel nekem nincs kajám, sapkám, kesztyűm, technikai aláöltözetem, futónadrágom és a futócipőmet is legalább két éve cserélnem kellett volna. A futásra való felkészülésemről pedig ne is beszéljünk. Kezdtem egy kicsit furcsán érezni magam. Hűha.
Végül úgy döntöttem, hogy a lenti szobában alszom Mátéval. Annak ellenére, hogy jelezte, horkolni fog és hogy lent jelentősen hidegebb volt. Gondoltam mégis jobb lesz, mint fent, ahol már öten verbuválódtak össze. Máté mindig is nagyon tudatosan készült a futásokra, most is időben tervezte a lefekvést. Én még pakoltam, optimalizáltam, szóval valószínűleg megbánta, hogy lehívott. Nagy nehezen csöndesedtem el. Máté ekkor indította be Harley-t, a kellemes duruzsolás segítségével én is elaludni készültem. Sajnos, Zoli barátom ezt az időpontot választotta, hogy rám csörögjön. Negyedóra után, miután megtaláltam a telefont röviden beszéltem vele. Szobatársam ekkor már artikulálatlan morgással adta tudtomra nem tetszését. Valószínűleg, ha közelebb vagyok hozzá keresztülharapja a torkomat. Így viszont úgy állt bosszút, hogy a Harley gyári kipufogóját lecserélte egy nyitott Vance & Hines darabra. Elég nehezen aludtam el...
Reggel 5:15-kor ébredtem, rövid meditálás, öltözés. Felmentem megnézni, mit esznek a többiek – én ugyebár nem vittem semmit. Zsófi megkínált egy kis 6-napos, bocsánat 6-lapos süteménnyel és ettem két villa tejberizst. Ekkor a fiúk már indulni akartak, szóval csak egy közös fényképre maradt idő. Én a lányokat vittem, nyilvánvalóan legalább 7 perces csúszással indultunk + nekünk még nem volt osztrák pályamatricánk. Viszont, több mint 5 perccel a többiek előtt értünk az erdeberg-i parkolóházba. No komment.
A tavalyi félmaratonhoz hasonlóan, most is roppant hideg volt. A különbség mindössze annyi volt, hogy a hideg kitartott egész nap. Szóval vacogtam a nem-technikai aláöltözettemben, a fekete melegítőfelsőmben és a fehér hajpántomban. A fehér, vitorlás térdnadrágom volt rajtam. A hidegre való tekintettel úgy döntöttem hátizsákban futok. Az is melegít.
A futás különben jól esett. Mármint az első 10km. Ezt követően, úgy éreztem, mintha valaki ólmot rakott volna a hátizsákomban. 16km-nél, ahogy ez várható volt, elfogyott az energia, de aztán valahogy – magam sem értem – sikerült túllendülnöm. Annak ellenére, hogy zoknim (na ez sem technikai, csak egyszerűen cérna) vízhólyagot dörzsölt a kislábujjamra. Hát, ezt se kívánom senkinek. Az utolsó kilométer arról szólt, hogy mire ne figyeljek. Azaz, hogy elfogyott az energiám, nehéz a hátizsákom, és fáj a kislábujjam. Aztán egyszer csak beértem: bruttó két óra, negyven valahány másodperc alatt. Nettóban ez kevesebb, mint két óra. Na, ez is hűha, de pozitív.
