Sasmadar

Szerdán délelőtt lezárult a csokitojások gyűjtése. A rendkedvéért említem meg, hogy ez már a negyedik ilyen szervezésem volt.

"Összesen 1634 Kinder ekvivalens lett az idei termés, 108 plüss állattal és 3 darab bögrével kiegészülve - ismét sikerült tehát felülmúlni az előző éveket. Csak érdekességképpen, összesen 120 csomag készült eddig a gyerekeknek, amiből 80-at a Hűvösvölgyi, illetve 40-et a Zirzen Janka Gyermekotthonba vittünk ki, további 100-100 tojás társaságában, melyek a Húsvéti tojáskeresést hivatottak szolgálni. A fennmaradó csokoládék nagy részét a Tűzoltó Utcai Gyermekklinika betegei kapták meg pénteken."

Külön köszönettel tartozom a három ÖKÁ-ás néninek, akik a tavalyi évhez hasonlóan ismét eljöttek hozzánk és segítettek a tojásokat és plüssállatkákat zacskókba csomagolni. Elvittem őket ebédelni; hihetetlenül aranyosan meséltek ezt-azt kikapcsolva minket egy kis időre a napi rutinból.

Szóval, csütörtökön a motorosaink kivitték a csomagokat és a csokoládékat. Egy hatalmas motoroztatásra is sor került, és a tavalyihoz hasonlóan (lásd Bicske) a végére már a nevelők is motorra pattantak. Zsolti – a futótársam – Magdi nénit vitte el egy a kert körüli körre. Én ez alatt Prágában megbeszélésen voltam és persze nagyon sajnáltam, hogy az idei mókából kimaradtam.

Csütörtök este hazafele jövet beszéltem Robival, a Gyerekotthon igazgatójával. Ennyire lelkesnek már rég hallottam. A tojások mellett a motorozással olyan élményt kaptak a gyerekek, sőt a nevelők is, amit sokáig emlegetni fognak.

Ma délután, miután egy leadandó munka koncepcionális kérdéseit megoldottunk és persze nem maradt időm ebédelni, a Tűzoltó utcai Klinikára vittünk István kollegámmal közel 250 kindertojást, egyéb csokoládéfigurákat és három hatalmas zacskó plüssállatot. A Tűzoltó utcában immár a harmadik alkalom voltam és azt gondoltam, hogy most felkészülten megyek. Egészen addig jól tartottam magam, míg az első kis beteget nem láttam és a szüleivel nem beszélgettem. Onnantól megint padló, könnyes szem. Azt gondolom, hogy ezt nem lehet megszokni és nem lehet felkészülni rá. Az összes munkahelyi és egyéb probléma egy pillanat alatt vált semmivé...

Mindenesetre remélem, hogy egy kis örömöt be tudtunk csempészni ebbe a környezetbe is. ...és mivel idén ismét rengeteg tojással támogattak a munkatársak, ezért kaptak a bent dolgozó nővérek és orvosok is belőle. Örültek neki, néhányuk szinte kivirult ettől az apró gesztustól. Kár, hogy nem láthatták a gyűjtésbe bekapcsolódó kollégák.

A cég ismét az akció mellé állt. A kapott pénzből a Hűvösvölgyi Gyermekotthon fogkeféket kapott és mezeket, amellyel egy nemzetközi versenyre tudnak majd kimenni. A Klinika főnővére azt kérte, hogy segítsünk nekik, mert az egyik porszívójuk elromlott. Mivel okosan gazdálkodtunk, ez is lehetővé vált.

Sokan segítettek az idei csokitojás-gyűjtés megvalósításában. Nyilván nem lehet felsorolni ki mindenki hozott tojást. A motoros csapat másodszor támogatott a csomagok „kihordásában” és a motoroztatásban. István a Tojás Exposure-ral járult hozzá a motiváláshoz, míg Nina és Viki - Melinda helyett is - fényképeztek a gyerekotthonban.
Szeretném azonban kiemelni Vikit, aki távollétemben jókedvvel és lelkesen szervezte az eseményeket. Szerdán este 9-kor még számolta, rendezte a tojásokat a másnapi csomagolást könnyítendő. Úgy, hogy azt követően még éjfélig dolgozott, hogy befejezze a munkáját.
Nem szoktam, ilyenfajta köszönetódákat zengeni, de ez fontos számomra, úgy hogy le kellett írjam. Azt gondolom, hogy a sok szakmai eredmény mellett ez is egy érdemi siker.

Először is, Prágából visszajöttem – legalább onnan igen. Welcome back én. Szerencsére hazafele jövet volt néhány kellemes telefonbeszélgetésem, amely kapcsán azt éreztem, hogy még nem vagyok teljesen láthatatlan.

Mióta ugyanis visszajöttem Nepálból, azt tapasztalom, hogy láthatatlanná váltam. Amúgy, maradtam épelméjű, szóval don’t worry. Beszélgettem egyik munkatársammal és meglepődve hallottam, hogy ő is ebben az állapotban van. Tehát nem vagyok egyedül. Ez megnyugtató, bár azt hiszem, hogy egyikünket sem vigasztal.

Na mindegy, próbálom a dolog pozitív oldalát nézni és élvezni a helyzetet. Addig is, amíg ez az állapot nem változik, türelmet és egy kis figyelmet kérek attól, aki keres.
Hidd el ott vagyok…

Szeretném még egyszer leszögezni, hogy a két hét minden egyes pillanatát élveztem. Ez axiómaként is felfogható, és kéretik ez következőket ennek szellemében olvasni. Ezek után néhány szóban Nepálról.

Nepál független dél-ázsiai állam. India és Kína közé ékelve, a Himalája területén fekszik. A Magyarországnál másfélszer nagyobb ország tengerparttal nem rendelkezik, lakossága közel 30 millió. 1768 óta tartó függetlenségét több-kevesebb külső segítséggel sikerült megőriznie. 2007. december 28-án, történelmi szavazás eredményeként, a parlament a királyság eltörlése mellett foglalt állást, majd az újonnan megválasztott nemzetgyűlés 2008. május 28-án eltörölte a 240 éve fennálló monarchiát és Nepált demokratikus köztársasággá nyilvánította.

Katmandu, közel egy millió lakosával Nepál legnagyobb városa és egyben az ország fővárosa is. A város a Himalája lábánál, a Katmandu-völgyben fekszik. Hármas-városnak is nevezik, mert valójában 3 királyi város összeolvadásából keletkezett: Katmandu, Bhaktapur és Patan.

Ezek után Katmanduról szóló összefoglalót azzal kell kezdjem, hogy a város egy porfészek. Hozzáteszem ez jellemző az általam látogatott többi nagyobb nepáli városra is.

A város hihetetlenül szennyezett, a levegő szinte elviselhetetlen, az emberek egy része maszkban járja az utcákat. Az utakon a törökökhöz hasonló, de annál nagyobb mértékű káosz uralkodik. Az út kifejezés túlzó; keskeny többségében gyengén aszfaltozott és feltúrt utakról van szó, akkora kátyúkkal, mint a Rám-szakadék. A utakon dinamikusan és önszervező módon bonyolódik a forgalom. Azonban a forgalom résztvevői – gyalogosok, biciklisták, riksák, motorosok, autósok, kistraktorok, buszok és tehenek – meglepő módon, békésen megférnek ebben a zavaros kavalkádban. A figyelmezetésre szolgáló dudálások a gyors vagy lassabb ritmus kialakításában segítenek. A tehenek boldogan és bambán kérődznek akár az út közepén is, mindenki barátságos, hangos szó és kiabálás nem jellemző.

Az épületek többsége befejezetlen, a vakolás sok esetben luxusnak számít. A lakóházak többsége külvárosokban egyszintes viskószerű, városokban többszintes komolyabb építmény. A tetőket nagyon gyakran kövekkel rögzítik le a falakhoz, különösen a külvárosokban. Városrendezésnek én nem igen láttam nyomát. Olyan, mintha az építtetők kényük-kedvük szerint helyezték volna el a házakat. Ennek eredménye a girbegurba utcácskák. Rendezettebb képet leginkább a királyi városokban és a történelmi területek közelében láthatunk.

Leszállás után, a repülőtéren kijáratánál Narayan várt minket. Áldássállal és kitörő örömmel. Megérkeztünk szeretett Nepáljába.

A szállásra tartó út a fentiek tükrében kisebb fajta sokkhatással volt egyenértékű. A helyzetet fokozta, hogy szokás szerint nem volt nálam elegendő költőpénz, ezért kértem, hogy álljunk meg egy ATM automatánál. Automata volt, de pénz benne nem. Hoppá. Aztán kiderült, hogy ez a benzinkutakra is jellemző. Nem nyilvánvaló, hogy a kúton van benzin. Egy-egy hosszabb hiány után, hatalmas sor keletkezik, amit rendőrök fegyelmeznek.

Az össze-visszakanyargó sikátorszerű utcákban, árusok hada kínálja portékáit. Katmandu kedvez a vásárlás szerelmeseinek. Számos boltban hihetetlenül olcsón lehet hegymászó és túrafelszereléshez jutni, thangkát és más buddhistavallási kelléket venni. Persze vannak fűszerek, teák, gyümölcsök is. Ez esetben precíziós műszer segíti a helyes mázsálást.

A legdurvább látvány a hentes bolt volt. Csak remélni tudtam, hogy az éttermeink és a szállásaink nem ilyen helyről szerezték be a hozzávalókat.

Persze a lángossütő helyi változata is megtalálható az utcákon. Az elkészült lepényeket praktikusan újságpapírba csomagolva adják át. Az ólom ilyenformában hozzájár a lángoshoz.

Gyümölcsvásárlás és mobil virágárus is van.

Persze a lámák is vásárolnak.

Természetesen egy valamirevaló nagyváros nem lehet meg kommunikáció és a hozzátartozó infrastruktúra nélkül. Amint látható, ez megtalálható Nepálban is. Komoly figyelmet fordítanak az átláthatóságra és arra, hogy az implementáció jövőálló legyen. Ha valahol bővíteni kell, akkor ebben a megoldásban ezt végtelenül egyszerűen meg lehet tenni. Egyedül a biztonságot nem éreztem kielégítőnek. Láttam egyszer, hogy teherautóról pakolva szerencsétlen muksó folyamatosan belegabalyodott a fentről össze-visszalógó kábelekbe. Mondjuk napközben volt, amikor is nem igen szokott áram lenni, de hát ki tudja. Meg persze, ha komolyan belekavarodik a kábelrengetegbe, akkor lehet hogy ott marad, mint hálóban a légy…

A színes riksák nagyon tetszettek. Az utolsó napon gondolkodtam, hogy magam is felcsapok hajtónak, de miután megfogtam a ragacsos kormányt, úgy döntöttem, hogy ezt az ötletet még korai a megvalósításhoz.

Hát, első lépésben Katmanduról ennyit.

Csak röviden írok, mert már megint késő éjfél van és holnap hosszú napom lesz.

Vasárnap meg volt az év első komolyabb futása. Máté 6,2km-t futott egyedül, saját iramában. Én nem is voltam vele, mert magamat a 12km-re neveztem be, mint egy felkészülendő a bécsi félmaratonra. Szóval, teljesen önállóan futotta le igencsak jó idővel és annak ellenére, hogy készülni egyáltalán nem tudtunk. Büszke vagyok rá.

Nem tudom miért, de mióta visszajöttem egyre komolyabb időzavarba kerülök. Olyan spirálisan, egyre erősödően. Elindítottam az immár IV. Nagy Csokitojás Gyűjtést és csütörtökre terveztem, hogy kimotorozzuk a tojásokat Hűvösvölgybe. A munka csúnyán közbeszólt. Csütörtökön Prágába kell mennem és nem halasztható. Mindenestre 22:00-kor a Tescoban megvettem a fogkeféket a csokoládék mellé – tudom örülni fognak.

Nagyon-nagyon sajnálom, hogy nem lehetek ott az átadásnál.

Az is furcsa, hogy akivel találkozni szeretnék, azzal nem tudok. Bárki hív nem jó, ha visszahívom, akkor neki nem okés. A meditációs tanfolyam és a 3-as kiegészítő nagyon jó, de a gyakorlások sok időt elvesznek és ez sem segít a helyzeten.

Amúgy pedig szeretem a tavaszt.

Kis csapatunk 5 főből állott. 2 héten keresztül voltunk együtt jóban és rosszban. Más választásunk nem volt, minthogy erre a kis időre megtaláljuk a közös hangot – egyfajta reality show.

Érdekes összetételű csapat, furcsa dinamikával. Nyilvánvalóan mindannyiunknak meg van a – jó értelemben vett – kisebb, nagyobb beütése, már csak abból fakadóan, hogy a világ végére készültünk indulni. Jobban mondva a világtetejére. Sőt, ha ennél is pontosabb akarok lenni, négyen a világtetejének a lábához és Andi (Rambo Lady), azonban egy kis túrát is bevállalt a hegyekbe. Egy kicsit irigyeltem, mert engem is vonzott a Himalája, de némi elmélyülés után úgy döntöttem, hogy most a spirituálisabb vonalat követem.

Andi hihetetlenül jó fej. A kecses mozgás és kedves beszéd egy kemény, öntudatos, célorientált nőt takar, aki egyedül vág majd neki a magaslatoknak. Ügyesen megtalálja, hogy miként lehet lekezelni az egyes tüskéket, élvezettel figyeltem ahogy csinálja.

Ria (Anyu) gyógyszertárban dolgozik. Ez számomra komoly segítségnek bizonyult, de erről majd később. Valószínűleg a munkájából fakadóan számára a legsokkolóbb a kosz, piszok és az alapvető higiénia gyakori hiánya. Ez az elején komoly küzdelmet jelentett neki, a második hét végére azonban már rajta is erős változásokat indukál Nepál. Segítőkész és odafigyel másokra.

Csapatunk harmadik női tagja, Kriszta. Keresi a helyét a világban – küzd magával, hogy megtalálja a harmóniáját és a boldogságát. Legalább is ahogy én látom. Becsülöm ezért és kívánom neki, hogy minél előbb elérje célját.

Tamással, akit pillanatok alatt elneveztem kis Buddhának, jól ki jövök. Gyógyítással foglalkozik. Sok közös van bennünk, bár nem ugyanazt az utat járjuk. Mindketten keressük a minőségi időt és törekszünk élvezni az életet, miközben próbálunk kilábalni életünk jelenlegi válságából. Még nem tudom, hogy mit kell tőle megtanulnom, vele még lesz dolgom a közeljövőben.

…és végül itt vagyok én. Érdekes lenne tudni, hogy ez alatt a két hét alatt milyennek láttak engemet a többiek. ...es persze teszem fel a kérdést magamnak, hogy én talán továbbra is csak menekülök? Miközben persze „felülről mosolygok magamon és magamra, és néha írogatok”.

Ma reggel - amúgy is sokáig kell bent maradnom -, hosszú kihagyás után, újra futottam. Lassan, nehézkesen 7,5km-t. Keserves volt. A hétvégén Vivicitta lesz, azt követő hétvégén pedig Bécsi félmaraton.

Hajaj. Vagy inkább hűha.

Nem tudom visszaadni azt, ami a két hét alatt történt Nepálban. Így visszanézve olyan, mintha legalább két hónapot töltöttem volna kint. Minden nap és perc hihetetlenül intenzív volt, néha olyan sűrű, hogy szinte belefáradtam az élmények feldolgozásába. A rövid kis összefoglalók színfoltok egy mozaiktáblán és bár törekedni szeretnék valami időrendiséget tartani, nem feltétlenül tekintem ezt fő célnak.

Az utazásról röviden annyit, hogy rendkívül hosszú volt. Budapest – Isztanbul – Újdelhi – Katmandu, majd ugyanez vissza. Kifele menet viszonylag gyorsan megjártam (16 óra), visszafele azonban Delhiben 12 órát kellett várni. Na, ez igen fárasztó volt.

Mindenkinek javaslom a Török Légitársaságot, mely nemcsak dallamos nevével – Türk Hava Yollari – vonzó, hanem szolgáltatásaival is messze kiemelkedik a többi légitársaság közül. Az Isztanbuli járaton (kb. 2óra) előételt és ebédet is kaptam. Az Isztanbul – Újdelhi vonalon (kb 7óra) pedig takaró, csúszásgátló zokni is járt, illetve jelentős filmgyűjteményből lehetett választani. Ilyenformán gyorsan telt az idő. Különösen az odafele úton, amikor is egy teljes sort sikerült kisajátítanom. Szóval bekajáltam, filmet néztem és aludtam. Élni tudni kell...

Ezúton jegyzem meg, hogy a takaró a későbbiekben életmentőnek bizonyult, ugyanis szokás szerint nem vittem elég meleg ruhát. Ezt helyettesítendő, a ponchónak átalakított kékszínű takaróban, egyfajta mozgó nagykövete is lettem a török légitársaságnak.

Az odafele úttal szemben a Delhi-Isztanbul visszaút totál gáz volt. Tömött gép. Az előttem ülő - haja alapján kisebb Yeti - teljesen hátradöntötte az ülését, ezáltal kb. egy zsebkendőnyi terültem maradt. A mellettem üllő szíriai, nagykabátban, hurutos köhögéssel búcsúzott az élettől. Nagy barna szemei lázban égtek és néha bánatosan nézett rám. Az elhatalmasodó klausztrofóbia mellett kezdett egy világvége hangulat is eluralkodni rajtam. A helyzetet fokozta, hogy észrevettem hiányzik a fülhallgatómon a védőhuzat!? Kértem egy másikat. Ekkor már több mint 24 órája voltam fent mindössze egy étkezéssel, amit a Katmandu Újdelhi járaton kaptam. Szóval, igencsak vártam már, hogy valami ennivalót hozzanak. Hozták is az előételt és megdöbbenve tapasztaltam, hogy én defaultba nem kaptam mogyorót. Kérni kellett ezt is. A helyzet fokozódott, mikor a főmenühöz nem kaptam kést. Ekkor már kezdtem pánikba esni, hogy milyen karmikus terhet vettem magamra, hogy ezt kapom. A végén persze minden megoldódott és viszonylag normális állapotban érkeztem meg Isztanbulba.

Amúgy a Delhi reptér igen tiszta és rendezett. Tarka szőnyeggel borított, számos üzlettel és étteremmel ellátott. A képen a szönyeg mellett a lábaink láthatóak. Egy láb egy ember.

A window-shopping után több órát töltöttem egy ergonómiailag elszabott nyugágyszerűségben, ahol pihenni próbáltam a többiekkel együtt. A konstrukció nemcsak nekem nem vált be, középkorban ez ágy a legdurvább kínzóeszközök között szerepelt volna. Az élményt fokozta, hogy a mozgójárda folyamatosan figyelmeztette a rajta közlekedő 0 számú (nulla) gyalogost, hogy leszállásnál fogódzkodjon és figyeljen a lába elé. A fáradtság nemcsak engem nyomott el. A képen látható bácsi, igen mókás látványt nyújtott, így annak ellenére hogy nem tudtam engedélyt kérni, lefényképeztem.

Amúgy reptéren a legismertebb kézmudrák is megtalálhatóak.

A szanszkrit „mudra” szó jelentése póz, illetve pecsét. Senki nem tudja igazán, hogy hol és hogyan alakultak ki, de már évezredek óta használják. A legrégebbi írásos anyagokat, elemzéseket Indiában találták. Tudományos megközelítésben a mudrák eszközök, melyek befolyásolják a tudatalatti reflexeket és az ösztönös szokásmintákat, amelyek az agytörzs környékéről erednek. Finom szintű, nem intellektuális kapcsolatot hoznak létre ezekkel a területekkel. Minden egyes mudra eltérő kapcsolatot létesít és éppen ezért különbözőképpen hat a testre, a tudatra és az életenergiára.

Vannak olyan mudrák, amelyek a spirituális fejlődést segítik és vannak olyanok, melyek igen jelentős terápiás értékkel bírnak. Az ősi kozmológiai elmélet szerint India klasszikus orvostudománya is alapszik - az Univerzum öt elemből épül fel, hasonlóan a testünkhöz, melyet az öt ujjunk jelképez.

• hüvelykujj     tűz
• mutatóujj      levegő
• középső ujj   éter
• gyűrűsujj       föld
• kisujj             víz

Az ujjhegyeken sok idegvégződés található. Tudósok megerősítették, hogy minden egyes ujjhegy körül szabad elektronok koncentrálódnak. Amikor az ujjhegyeket összeérintjük vagy a tenyér egy bizonyos részéhez tesszük, egy pszicho-neurális ujjzár, kör jön létre, ezáltal a szabad energia visszafelé áramlik a test irányába egészen az agyig, kiegyensúlyozva az öt alapelemet a testben. A tudomány feltárta, hogy ez az idegrendszerre, a mirigyek működésére, az érzékszervekre, érrendszerre, inakra is hatással van. Számos ősi gyógyító rendszer is az öt elem egyensúlyára épül, ezáltal segítve az egészség visszaszerzését.

Néhány mudra akár pár másodpercen belül egyensúlyba tudja hozni a test elemeit, de vannak olyanok, amelyeknél 40-60 perce is szükség van. A mudrákat bármikor, bárhol, ülés, állás, sétálás akár utazás közben is végezhetjük. Ha dolgozunk, emiatt nem kell a munkát abbahagyni, mert végezhetjük szakaszosan is. Amikor van egy kis szabad időnk, akkor vegyük fel a kéztartást. Kezdetben gyakoroljuk legalább 10 percig, majd később ezt az időtartamot növelhetjük.

Az isztanbuli reptérről nem írnék, ismerem és szeretem. Jó volt újra ott lenni, felidézni a török munka emlékeit. Kóstoltunk egy kis lokumot és a török fagylalt sem maradt ki.

Ezzel szemben a katmandui repülőtér régi általános iskolám épületére emlékezett, annál sokkal lepusztultabb kiadásban. A mosdóban terjedő szagokról nem szeretnék értekezni, a kézmosóból folyó víz egy kicsit sárgás színű volt. Viszont minden egyes mosdó más és más csaprendszerrel volt felszerelve. Közülük néhány még az előző évezredből származhatott.

Teljesen meglepő módon, az otthoni ízek sem maradtak el: a shopban Tibi csokoládét lehet venni 450 rúpiáért. Hogy miként kerülhetett Nepálba komoly rejtély számomra.

Amúgy a személyzet barátságos és mosolygós - Indiában és Nepálban is. Osztottak, szoroztak, papírt töltöttek ki, pecsételtek, ellenőriztek. Mindezt a megfelelő komolysággal, az ehhez tartozó kimértséggel és egy kis derűvel fűszerezve. Ez a visszaútra is jellemző volt. A foglalkoztatottság növelése érdekében külön volt útlevél ellenőrző, beszállókártya ellenőrző, beszállókártya pecsételő, pecsétellenőrző, utasszámláló és utasszámláló ellenőrző személyzet és ez frankón, legalább háromszor. Ez 18 munkahelyet jelent. Valószínűleg ezért is drága a vízum, 25 UDS 15 napra.

Szóval, Welcome to Nepal.

2012 számomra az újraépítkezésről szól. Mármint Angéla, az Asztrológus szerint. Szóval újraépítkezni fogom magamat. Kvázi nulláról – kiút keresése a káoszból. A káosz nagy és összetett, a kvázi hangsúlyos és meghatározó, mint egyenletben egy erős peremfeltétel. Még nem tudom mennyire megoldható, de dolgozom rajta. Erről most nem tudok többet írni.

Ezúton is tájékoztatom magam és kérem, hogy ne lepődjek meg, de meditációra járok és igencsak élvezem. Bár a házifeladatok helyenként nehezek, és komoly koncentrálást igényelnek. Olyan állapotban is, amikor normális ember inkább hat hétre aludni menne. Mindenesetre nyugalmat és örömöt találok benne. A megkívánt rendszeres gyakorlás kikapcsol, feltölt és lehiggaszt. Ha nem csinálom, érezhetően feszültebb vagyok és nehezebben veszem a munkás napok nehézségeit.

Futni viszont alig van időm. Ez abból a szempontból kritikus, hogy beneveztem a Vivicitta-ra és a bécsi futásra is. Az előző 12, az utóbbi 21km. A 12km-rel nem hiszem hogy gondom lesz, de a fél-maraton komolyabb felkészülést igényel. Ha visszatértem Nepálból intenzív edzésnek nézek elébe. Remélem elég lesz.

Amúgy utazom Nepálba. Spirituális útkeresés. Hogy mennyire fog segíteni, még nem tudom. Próbálok nem elvárásokat megfogalmazni – inkább csak sodródni egy kicsit. Ma ebédkor találkoztam Gyulával, régebben ugyanoda jártunk táncolni. Le volt barnulna, ki volt pihenve és csillogott a szeme. Kérdésemre azt válaszolta, hogy most jött meg Nepálból. Azt mondta misztikus és spirituális. Én még sem akarok semmit elvárni…

Tervezem újraindítani a blogot. Sok minden van bennem, miközben leírom, tisztul is. Bár mióta kiderült, hogy mennyien olvassák jelentéktelen szösszeneteimet, elkezdtem cenzúrázni magam, aztán ebből kifolyólag abba is hagytam az egészet. Néhány hete egyre erősebben éreztem, hogy hiányzik az írás. Ennek eredménye, hogy ma este 2:39 perckor itt ülök a laptop felett. De már megyek aludni.

Le vagyok maradva a bloggolással. Elég rendesen - hallom a hangokat, és ígérem változatni fogok rajta. Legkésőbb, ha hazajöttem Mátéval a zarándokutunkról.

Június 22.-én indulunk a részleteket innen olvashatod el.

Amúgy naponta tervezünk néhány képet és egy-egy rövid üzenetet feltölteni az oldalra, és nagyon bízunk benne, hogy találunk támogatókat a célunk eléréséhez.

Állok egy tűfoknyi sziklaormon. Körülöttem semmi csak szakadék, a legközelebbi stabil föld 20-30 km-re van. Gyönyörű táj, békés és nyugodt. 96-ban, amikor az USA-ban voltam láttam hasonlót a Grand Canyonnál.

Az egyetlen probléma. hogy felettem és mellettem tomboló szélvihar. Alattam omlik, folyamatosan fogy a még megmaradt szikla. A kavargó szél törmeléket sodor az arcomban, az éles kövek folyamatosan megsebeznek. Egy hang arra kér, hogy álljak fél-lábon és szavaljak. József Attila – Levegőt. Természetesen, szívesen bármikor. Ha kell itt helyben meg is zenésítem, nekem belefér, erre kondiciónáltak.

Mosolygok, mint a sakál a Kengyelfutó Gyalogkakukkban, és várom hogy mikor zuhanok.

Szóval, Teó bemutatja, hogy ebédidőben és léc nélkül is lehet csúszni.

Amúgy meg annyi dolgom van, hogy nem kapok levegőt. Normális ez?

El sem hiszem: időben indulunk, épségben kiérünk és 9:00-kor már síelünk. -8 fokban, de napfényben és kicsit fagyott porhóban. Gyönyörű az idő, a mozgás és a csend kitisztítja a fejeket és megnyugtatja a lelkeket. Mi is békében nyomjuk a köröket Mátéval, Teó Évivel síelnek valahol, Lajos pedig Bálinttal gyakorol. Jó dolog a sebesség és jó dolog carvingolni, visszafelé a felvonóban pedig lehet beszélgetni. Erről-arról, kit mi foglalkoztat. Menetközben találkozunk Lajosékkal és Éviékkel is, ilyenkor lehet egy közöset is csúszni.

Teó hozza a formáját. Egy hatalmasat esik, átbukfencezik a fején, majd valami csodával határos módon sílécre esik, és csúszik tovább, mintha semmi sem történt volna. Imádkozom, hogy kitartson a szerencséje, kordában tartani igen nehéz.

A fiúk azt is bemutatták, hogy síléc nélkül is lehet csúszni.

Este négyig síeltünk - csodaszép, békés és vidám nap volt.

Másnap reggel nyugodt körülmények között megreggeliztünk, bepakoltunk és szerencsésen hazajöttünk.

Reggel napfényre és tavaszi melegre ébredtünk. Csak hó legyen gondoltam, hogy síelhessünk. Gyorsan megettük a virslit és még néhány képre is futott az időből. Lajos, feje felett a kocsikeréknyi csillárral, mint egy szent hirdette az igét felénk. Ma időben a pályán leszünk.

Az út csendben és nyugalomban indult és bennem az járt, hogy ma akár nettó 50 km-t is síelhetünk. Aztán egy körforgalomban nekimentem Lajosnak. Inkább egy kisebb koccanás volt, de éppen elég, hogy nekem elfolyjon a hűtővizem. Személyi sérülés zéró, Lajos kisebb töréssel megúszta, én viszont teljesen mozgásképtelen lettem. Szóval, ennyit a tervezésről és a síelésről. Miközben a család felment síelni, én elkezdtem intézni az elszállíttatást és csereautót. Közben persze a szívem szakad meg, hogy nem lehetek én is fent, de hát a hibák következményeit állnunk kell.

Most, miközben ezeket a sorokat írom, már a szálláson vagyok. A törött autó leadva, a csereautó úton, ígéret szerint estére ideér. Gondoltam elmegyek futni egyet a tó körül, de személyzet csak annyit vállalt, hogy kinyitja az ajtót, egy második kulcsot már nem adtak. Kicsit barátságtalan népség ez a magyar személyzet. A néni még azt sem várta meg, hogy átöltözzem és bezárjon ő. Egyszóval itt ragadtam.

Nem baj, addig írogat és átgondolom ezt az egész helyzetet. Intőjelek; túlzsúfolom az életem. Lassítanom kell és szépen újraépíteni azt, ami most romokban van és megszüntetni a káoszt az életemben. Nem lehet egyszerre család bomlását túlélni, építkezni, gyereket nevelni, dolgozni és munkahelyen helytállni, önkénteskedni, futni és élni.

Befejezem az építkezést. Talán már a végén vagyok ahhoz, hogy legalább a lakáson belül már ne kelljen munkásokat látnom. Úristen, ha belegondolok mit szívtam ezzel a negyven valahány négyzetméterrel. Onnantól kezdve, hogy szeptember végén már költözést prognosztizált a kivitelező és decemberben költöztem át egy félkész állapotba. Volt itt minden. Az ajtókat kétszer kellett beépíteni, mert több mint 5 centi hézaggal kerültek helyükre. Beázás és szivárgó víznyomás miatt bontani kellett a fürdőszobát – egy csatlakozó nem volt rendesen összepréselve a betonban. A vízvezetékek a szerelő szeszélye szerint, helyenként egymást keresztezve lettek és vannak bekötve. Volt beázás, vizesedés szinte minden szobában. Olyan penészgombáim voltak, hogy bármely jó nevű borpince megirigyelhette volna. Újrapadlózás után is kopogó burkolat, áramkimaradás szerelési hiba miatt és még sorolhatnám. Camino nélkül azt hiszem belebolondultam volna. Az Út azonban megtanított derűvel nézni a leglehetetlenebb helyzeteket is. Előbb-utóbb még székem is lesz, hogy ne kelljen állva étkeznünk :).

Aztán itt van Évivel is a kapcsolatom. Kicsit olyan, mint egy szappanopera. Van benne sírás, vita, még a rendőrség is bejátszott egyszer. Nem tudom kezelni a helyzetet, ez világosan látszik, talán leginkább azért mert csendben nyelem a mérget, és nem vállalom fel magam. Legalább is a látszat alapján ezt mondják nekem. Pedig én csak nyugalmat és békét szeretnék, illetve a fiúkat próbálom kímélni minden vitától és további sérüléstől. Szeretném, ha azt éreznék, hogy bár kettőnk kapcsolata már nem az, ami korábban volt, mégis ugyanúgy támaszkodhatnak ránk. Teó talán könnyebben viseli, Máté mindig is érzékenyebb volt, őt jobban érinti a változás. Persze, lehet Teó is hasonlóan szenved, csak nem mutatja. Nem egyszerű. Minden reggel viszem őket iskolába, és bár hétfőtől szerdáig Évivel vannak a srácok, gyakran beugrok hozzájuk tanulni vagy csak néhány szóra. Ezt Évi anyukája is értékeli. Aztán csütörtöktől szombat estig együtt vagyunk. Ilyenkor tanulunk, számítógépezünk, néha megnéznek egy-egy DVD-t is. Mindig szoktunk sétálni – leginkább a Margitszigetre járunk, de voltunk a Gellérthegyen, a várban is. Tanulás után kell a levegő. Nemcsak nekik, nekem is.

Mátéval elkezdtünk Pránanadival foglalkozni. Az a gondolkodásmód, életstílus és metodológia amit a tibetiek 6700 éve megalkottak és tökélyre fejlesztettek, segíthet nekünk is. A lakást lerendezni – minden nehézség ellenére – gyerekjáték ehhez a második ponthoz képest. Most veszem csak észre, hogy nem is Évivel való kapcsolatot írom, hanem a gyerekét. Nem véletlen, hogy elkanyarodom. Nem akarom bántani, csak egy békésebb kapcsolatot megteremteni, ahol engem is elfogad, és értékeli azt, amit csinálok és ahol a gyerekek apukája tudok lenni, mindenféle fenyegetettség és korlát nélkül.

Multinál dolgozni sohasem volt egyszerű dolog. Én igyekszem úgy viselkedni, mintha minden normális lenne a háttérországban. Talán ez sikerül is ezt a látszatott mutatnom. A munka sok mindenről el tudja terelni a figyelmet, de néha azért nehéz. Különösen, ha csőtörősek miatt kell az új lakásba futkosnom. Ráadásul ebben a mai helyzetben –válságadó, OPEX prés, növekedő elvárások– ha eddig 150%-ot teljesítettél, akkor most 200% a cél.

Ezek után van-e privát életem? Van, de mindenféle kompromisszum mellett. A kérdés pedig folyamatosan ott cseng a fülemben, hogy meddig is tolerálható egy olyan bonyolult pasi, mint amilyen én vagyok most.

PS: Este körbefutottam a tavat – 10,5 km. Fizikailag sem volt könnyű az emelkedők miatt, de most inkább mentálisan voltam gyenge. Ritkán szoktam magam ennyire egyedül érezni. Viszont az, hogy végül is körbe értem adott egy kis erőt és önbizalmat.

Gyönyörű napsütés, meleg és műhó. Teó hozta a formáját és a kezdeti bemelegítés után életveszélyes sebességgel jött utánunk. Meg volt a szokásos azta-hú-micsoda-mákja-van esése is mindkét nap. Szombaton a felső piros pályáról leszáguldva csúszott ki az egyik kanyarban. A háló felfogta, bár félig átcsúszott rajta. Két osztrák szedte ki a hálóba gubancolódott gyereket. Vasárnap pedig az alsó szint végén későn találta ki, hogy merre akar menni, miközben a figyelmezetésünk ellenére golyóban ment le. Az eredmény: hatalmas esés, a leoldott léceket Teó nagy sebességgel hagyta el a fenéken csúszva. A népes közönség meglepetésére igen sokáig csúszott így, át egy nagyobb pocsolyán, míg végül a hütte oldalsó bejárata állította meg. Gyorsan összeszedte magát és a lécét, majd ment tovább. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy megijedjek, haragudjak vagy nevessek rajta.

A táj fantasztikus. Mindig is kedveltem Gerlitzent a hosszú, széles piros pályái miatt. Különösen a 8-9 pályákat szeretem. Ezeken lehet száguldozni, illetve a lankásabb részein a carvingolást gyakorolgatni. A fiúk rendkívül jól bírják a síelést. Naponta olyan 7 órát vagyunk a szabadban és ennek minden percét intenzív mozgással töltjük kivéve a 40 perces ebédszünetet, és amikor a felvonóban ülünk. A SportTracker szerint ez 25-30 km nettó síelés naponta.

Ezen a két napon a felhők beköltöztek a völgybe. Fenn a hegyeken gyönyörűen sütött a nap. A kezelt fehér pályák szinte észrevétlenül olvadtak be a felhőkbe. A csend és a nyugalom itatta át a környezetet. Erre szükség is volt, mert Évivel, ebben az új felállásban, nem volt kiegyensúlyozott a kapcsolatunk. Nem is tudom hogyan képzelhettem, hogy együttlétünk harmonikusan, egymást elfogadva tud majd működni. Mindenesetre remélem, hogy ezt a pár napot túléljük még egy vasárnapi intermezzo nélkül.

Későn indultunk, de viszonylag gyorsan megérkeztünk Faak am See-hez, ahol a szállásunk volt. Két évvel ezelőtt is itt voltunk és igen jól éreztük magunkat. A tóparti kisfaházak kellemes meleggel és meghittséggel várják a pihenni vágyókat. Múltkor hatalmas hó fogadott bennünket, most viszont csak elvétve látni néhány hófoltot. A fenn a hegyekben és Gerlitzen – azt mondják – van hó rendesen. A szálláson a személyzet magyar, akárcsak a látogatok. Gyakorlatilag egy osztrákkal sem találkoztunk.

Este még elmentünk a tó köré sétálni. A nap lemenőben volt, némi beállítással sejtelmes hangulatot lehetett varázsolni a tájra.

Kapom a kedves visszajelzéseket, hogy nem igazán frissül a blog. Hát igen, van benne valami. Egyszerűen nincs időm – olyan mintha több életet élnék egyszerre. A fiúkkal való kapcsolat, a munkahely, az lakás építése és a saját életem a nap minden egyes percét kitölti. Szóval, nem unatkozom.

Mégis mi történik

• Próbálom a futásokat megtartani és készülök a tavaszi futásokra. Az utolsó futás 9km volt.
• Szerintem ember még ennyit nem szenvedett lakással, mint én. Most éppen a fürdőszobát verték szét, mert gyári hibás zuhanyzótálca és átengedi a vizet. Ebből kifolyólag, ázom. Persze az optimizmusom meg van, előbb utóbb összeáll az egész.

• Tervezem az idei síelést, és erősen bízom benne, hogy a megváltozott körülmények ellenére jól fogjuk érezni magunkat.
• Munka az van – ha minden nap 10-ig bent lennék, akkor sem érnék a végére. Nem panaszkodom, mert van benne öröm. A csapat jó, következetesen és biztosan megyünk előre. A múlt héten hummusz ebédet szerveztem, a jó hangulat és a csapatszellem ezen keresztül is erősödött.

Röviden ennyi, talán március termékenyebb tud majd lenni.

Hétfőn, a tanfolyamunkat követő 21 napos full-vega étterendet követően, végre ettem húst.

Pénteken az immár szokásos iskolai Jégkarneválon vettünk részt. Sajnos a városligeti Műjégpálya még mindig nincsen kész; idén a Hungexpo területén lett megrendezve. Késő este értünk haza, fogmosás után a srácok gyakorlatilag bedőltek az ágyba, az esti meditáció és kezelés Máténak elmaradt, és bevallom én is belealudtam.

Ja, és amit Teó kérésére ki kell emeljek: cowboynak öltözött és most Lénával jár. Az persze ismét nem tiszta, hogy Léna erről mennyire van tájékoztatva.

Január végén két napos Pránanadi tanfolyamon voltunk Mátéval. Teljes két nap, csak együtt kettesben. Vidáman, sokat nevetve, a tradicionális tibeti gondolkodásra rácsodálkozva és egymást kezelve. Mindenkinek tudom ajánlani, aki egy picit szeretne lassítani és a felhalmozó életmód helyett egy más, egyetemes értékre épülő élet kialakításában gondolkodik.

Nem régen tanultam, hogy az ógörögök megkülönböztették az események egymás utáni történésének leírására szolgáló folyóidőt – Kronosz – és az események közötti azon meghatározatlan időpillanatot, amikor valami különleges történik – Kairosz. „Míg a kronosz természetszerűen egy mennyiség, addig a kairoszt egyfajta minőségnek tekintették.”

Ez a két nap kairosz volt a javából. Remélem Máténak úgyannyira, mint nekem.

Tegnap munka után, meg volt az év első futása. Állati hideg volt, a motoros aláöltöztet ellenére is komolyan fáztam. Persze ebben benne volt a fáradtság is. Szerdán ugyanis megvettem a fiúknak az emeletes ágyat – az még sem állapot, hogy a nappaliban a földön alszanak. Mire a szereléssel és az azt követő takarítással végeztem már reggel 3:00 volt. Szóval nem sokat aludtam és a benti hajtás sem használt az amúgy is leépült állóképességemnek.

Az 5:31-es kilométerátlagra nem vagyok túl büszke, de lesz ez még jobb is.

December 30.-án síelni mentünk Eplénybe. Sokan voltak, a hó inkább kijegesedett műhó, a felvonók lassúak – ez abból fakadt, hogy a 4 személyes felvonó egyrészt nem erre a tömegre van méretezve, másrészt elég sok kezdő volt a pályán.

Szokás szerint jól éreztük magunkat és természetesen meg volt az elkerülhetetlen Teó-esemény is, ezeket jellemzően bevonzza. Szóval, a sokadik körnél tartottunk már mikor a felvonóba való beszálláskor leoldódott a léce. Felfele menet ezen végig mulattunk; az utánunk következő második csapat hozta az elkallódott darabot. Kiszállás előtt javasoltam, hogy vegyük le az árván maradt lécet és néhány lépéssel álljon félre, míg nem jön meg a párja. Persze Teó ragaszkodott ahhoz, hogy Zolihoz hasonlóan showboardozva szálljon ki. A vége egy nagyobb gurulás lett, amely nyomán némi tisztelet is kialakulhatott Teóban a showboardosok iránt.

Egészen zárásig maradtunk és este 8 után értünk haza. A fektetéssel és az elalvással nem volt probléma.

Az egyik este, már az új lakásban, lefekvés előtt beszélgettem a fiúkkal. Feküdtünk a földre helyezett matracokon – a gyerekek ágya még nincs meg – és csak úgy csapongtunk. Karácsony előtt volt, ilyenkor könnyebben egymásra hangolódnak a lelkek; talán egy utolsó lehetőség hogy néhány jó pontot szerezzenek a Jézuska előtt. Kiderült, hogy Teó újra szerelmes. Zsófiba, aki az osztálytársa. Ja és egy kislányba, akivel tegnap futott össze. A névre már nem emlékszik, de Máté szerencsére tudja. Szóval, most amikor meg kell idézni, ő a lány, akit „hogy is hívnak, Máté mondd meg légyszí”. Természetesen mindkettőt el akarja venni, de egyelőre egyik lány sem tudja a helyzetet, ez mellékes. Talán igaza van, és milyen alapokon adhatnék én tanácsokat neki? De azért tapasztalnia még sokat kell.

December közepén, több mint 3 hónapos ottlakás után, immár másodszor is elhagytam a szülői házat.
Érdekes élmény – tele felemás érzésekkel – volt az ottlétem, számos rég elfeledett emlék kelt életre. A kisszoba, ahol gyerekéveimet töltöttem, a hidegszoba, ahol gimnazistaként és egyetemistaként laktam. Egy nyári napon úszás előtt omlett készítettünk Gyurival, egy fergetegesre sikeredett szilveszteri buli a barátokkal, az első félénk csók egy barnahajú lánnyal. A kert, ami most sajnálatos módon parkolóként szolgál. Megannyi ismerős könyv, a feledésbe merült olajkályha – kémiai kísérleteim színhelye, ki tudja hol van már. A pici konyha és az örökösen problémás fürdőszoba. Közös tanulások, programozás és felkészülés a zárthelyikre és vizsgákra. Közben – emlékszem – néztük a Twin Peaks-t; egy biztos pont, amikor megállhattunk lazítani.
Mégis ezekben a napokban leginkább a reggeleket szerettem. Kilépve a kapun kisiskolásnak éreztem magam, aki fogja magát, átmegy a főúton és bebattyog a szomszédos parkban lévő ódon épületbe. Közben csicseregnek a madarak, éled a szemközti panel. Békés, nyugodt hangulat, tele a virágok és a tavaszi átázott föld illatával, majd vidám folytatás az osztálytársakkal. Micsoda élet volt.

Furcsák, érdekesek a szombatok. Rendszeresen a fiúkkal vagyok; tanulunk, sportolunk, szórakozunk. Jó dolog velük lenni, nevetni és helyenként megszenvedni a tanulás, vagy éppen sportolás kihívásait. Nekem sokat ad, de szerintem nekik is. Vagy legalább is remélem, hogy majd így emlékeznek rá.

Szeptember végén, az utolsó melegebb szombati nap a Széchényi fürdőben jártunk – késő őszi napsugár melegítette az arcunkat, ahogy ültünk a termálvízben és angolt tanultunk. Sajnos a könyvet beejtettem a vízbe, de komolyabb baja nem történt. Október elején a telken voltunk. Dió - amit gyűjteni lehet, fa - amire mászni lehet, kicsi ház - aminek a tetejére most fel lehet kapaszkodni, hogy a leveleket lesöpörjük, unokatestvérek - akikkel már rég találkoztunk, és akikkel jót lehet játszani. Levegő - ami nemcsak a tüdőt, de az agyat és gondolatokat is kitisztítja. Ritkán járunk ki, pedig átmos, feltölt és összetart.

Nem könnyű iskolásnak lenni, és különösen nehéz a szülőkkel együtt, azok összes búját-baját és elvárást elviselni. Keresem azt a pontot, ahol a tanulás, játék, pihenés még elfogadható egyensúlyban van. Nem könnyű szülőnek lenni sem. Nagyon sok türelem, kitartás és hit kell hozzá. Hit, hogy az erőfeszítések célba érnek, és hogy a srácok által jobb lesz ez a világ. Mint ahogy abban is hinni akarok, hogy ehhez a célhoz, ha csak kis mértékben, de én is hozzájárulok.

Most szombaton futni voltunk a Szigeten. Illetve én futottam, Teó kerékpározott, Máté pedig görkorcsolyázott. Szokásos 5,3 km, nem hosszú, de a fiúknak épp elég ahhoz, hogy kellemesen elfáradjanak. Közben „A walesi bárdok”-at tanultuk. Egy középkorú biciklista hölgy sokáig haladt velünk és hallgatta, ahogy a két fiú felválta szavalja a versszakokat, miközben az apjuk lihegve fut előttük. Amikor végül elhagyott minket, én is és ő is mosolyogva néztünk egymásra.