Sasmadar

Lassan két hete már, hogy túl vagyunk Teó évnyitóján. Általában unni szoktam ezeket a formális, hosszúra nyúló és többségben semmitmondó beszédekkel tarkított eseményeket. Most azonban különös izgalommal voltam jelen – Teó, az elsőosztályosok közül egyedül, szavalással készült.

Elnéztem, ahogy az osztállyal együtt bejöttek a térre és helyet foglaltak az első sorokban. Teó – a tőle megszokott lazasággal – zsebre dugott kézzel, arcán enyhe unalommal kolbászolt be és ült le. Nem igazán kötötte le az ünnepélyes évmegnyitó. Hirtelen arra jöttem rá, hogy én jobban izgulok, mint ő. Látszólag Teó még mindig a Balaton partján sátorozott.

Aztán jött a nagy pillanat. Fesztelenül ment ki, kicsit zavarta, hogy az elején a mikrofon nem működött megfelelően. Ez beszédes módon, egy fanyar mosoly formájában jelentkezet az arcán. Aztán elszavalta a verset, kellően hangsúlyozva, ügyesen.

A végén odafutott hozzám, átölelt és fél percig kipihegte magát rajtam. Ez volt az egyetlen jele annak, hogy a nagy tömeg és az első szereplés terhet rótt volna rá. Aztán visszaült a helyére és mosolyogva nézett az év elé. Örülök, hogy így történt és ismerve jellemét tudom, hogy nem volt véletlen. Csak abban bízom, hogy Teónk megmarad ilyen talpraesettnek, ügyesnek és optimistának. A többi magától jön.

A hétre megszerveztem a Futószakosztályunk alakuló ülését. Ez önmagában is hír és megér egy bejegyzést, ennél azonban többről is beszámolhat a lelkes futó-szervező. A hónapban ez idáig két esemény is történt, mely említést érdemel.

25. Nike félmaraton

Szeptember 5.-én lefutottuk a 25. Nike Félmaratont. Ideális idő – napsütés, 23 fok és enyhe szél, valamint jó hangulat – zene, különösen az Andrássy úton ahol élőben zongoráztak a felállított pódiumokon és a lelkes szurkoló tábor biztatása uralta az eseményt. Nekem ez volt az első fél-maraton futásom, és most már teljes mértékben tudok azonosulni azzal, hogy a 21 km egy igazán szerethető távolság.

15. Éjszakai futás

Szeptember 11.-én este 9-kor pedig megvolt a 15. Éjszaki Futás. Immár szokás szerint tűzijátékkal kezdődött az esemény, amelyen több mint 4000 futottak végig.

Az esemény számunkra különleges jelentőséggel bírt. A LÁSS futótársakkal megtartott margitszigeti edzés után, most élesben is futhattunk néhány nem-látó futótárssal. Külön köszönet ezért azoknak a támogató kollégáknak, akik segítettek abban, hogy vak futótársaink is nagyszerű eredménnyel, aktívan részt vehettek az eseményen.

Szerda este futni voltunk a Margitszigeten. A szeptember 11.-i Éjszaki Futásra készültünk fel közösen néhány LÁSS futótárssal. Az ideális időjárás mellé az a határtalan jókedv párosult, ami automatikusan alakul ki egy jó társaságban.

A futás könnyed volt, a vezetés nem okozott különösebb gondot. Az elején egy kicsit görcsöltem és mereven tartottam azt a kezem, amivel össze voltunk kötve Istvánnal, de végére egész lazán tudtunk egymással futni.

Menetközben azon járt az agyam, hogy micsoda nagyszerű emberek ezek a vak futók. Jókedvűen, derűsen és valami hihetetlen bizalommal felvértezve túllépnek saját korlátainkon.

Ez nem egy hosszú poszt, mindössze a fenti gondolat miatt írtam le. Számomra ez egy hatalmas tanulság volt, és csak remélem, hogy bennem is van annyi erő, mint amiről Judit, István, Gábor és Dávid adott tanúbizonyságot. Ezúton is köszönöm nekik a leckét.

Az út rögös, meredek emelkedőkkel és mély szakadékokkal tűzdelt. Nehéz az előrehaladás – érzem, ahogy a vállamon lévő teher húz és a súly a húsomba vág. Az oxigén-dús környezet ellenére is légszomj kínoz, időnként a lélegzetvétel is nehézkessé válik. Megállni azonban nem lehet. Nem érzékelem a sebességet, nem tudom futok-e vagy csak botorkálok. Az időjárás sem kedvező, a zápor néhol jégesőbe fordul át. A fagyott kristályok kellemetlenül csipkedik az arcom és a kezem, miközben a sűrű ködben erősen kell koncentrálni, hogy a biztonságos útról le ne térjek. Mellesleg, a biztonságos szó új értelmet nyer ebben a környezetben. Nevezhető egy szakadékok mellett haladó, esőtől nedves, csúszós talajú út biztonságosnak? Egy apró hiba és már zuhansz, ha nem figyelsz még esetleg „másokat is magaddal” rántasz.

Azon tűnődöm, hogy egy ilyen közeg mennyire nyomja rám a bélyegét. Nem akarok elvadulni, és meg akarom őrizni az emberséget és méltóságot, ami mindig is fontos volt számomra. Nem akarom, hogy a túlélés és az embertelen körülmények vadállattá aljasítsanak le. Ehhez keresem a szépet, ami táplálja a reményt és hitet ad a befejezéshez.

Szépség pedig van. A fákban, a növényekben, a folytonosan változó tájban, és a környezetben megbúvó, de jelenlétét hallató élővilágban. A magányban, az emberekben és a küzdelemben is. Miközben küzdök, azon gondolkodom, hogy talán ez az út maga egy zuhanás. Mindenestre, sárosan, megtépázva, de haladok előre. Néha azért érzem, hogy jó lenne már révbe érni és lassítani egy picit.

A Camino alatt új értelmet nyert, hogy erőfeszítés szükséges ahhoz, hogy csúcsra érj és a hegyoromról letekintve gyönyörködj egy olyan panorámában, amit alulról elképzelni sem tudsz. Erőfeszítés pedig kell, nélküle nem tudod megfelelően értékelni a látványt.

Úton vagyok. A múlt héten sátorozni voltam a fiúkkal. A héten elköltözöm otthonról.

Megvolt az első néhány futás a hazatértem óta. Ha nem is olyan intenzitással, mint korábban, de ebben a vonatkozásban visszatértem a korábbi kerékvágásba. Alapvetően az idő, ami korlátoz. Egyszerűen annyi minden mozog körülöttem, hogy egyensúlyt tartani ebben a hullámzásban külön művészet és emellett extra idő.

Visszatérve a futásra, meglepődve tapasztaltam, hogy az első körök után kis izomlázat érzek. Azt gondoltam, hogy napi 25-30km gyaloglás után az edzettségem csak nőhet. Viszont úgy tűnik, hogy futás és gyaloglás során jelentősen eltér a kérdéses izomcsoportok terhelése, és ezt az eltérést a nagyobb táv sem kompenzálja ki. Akárhogy is nézem, extra energiát kell befektetnem, hogy az Camino előtti állapotba kerüljek.

Közben cégen belül szervezem a szeptemberi futásokat. Ebből az Éjszaki futás a legérdekesebb. Nem a táv miatt, hanem azért, mert néhányan azt tervezzük, hogy a távot gyengén-látó futótársakkal együtt, őket kísérve tesszük meg. Remélem, hogy összejön a tervem és így egy kellemes futóeseményt ismét összekapcsolhatunk egy apró örömszerzéssel.

Július 22.-án 01:50-kor, két órás késéssel érkeztem haza Madridból, miután Saint Jean-ból indulva elzarándokoltam Santiago-ba. 35 napot voltam távol, ebből 31 napot és 870 km-t gyalogoltam.

Gondolkodtam azon, hogy miként adhatom vissza az élményt, aztán rájöttem: ez nem fog menni. Kiragadhatok eseteket, sztorikat, de ezek csak vonások egy impresszionista festő képén. Voltam magányosan és baráti társaságban, fáztam majd megsültem, éheztem és dorbézoltam, voltam koldus és Krőzus, tanultam, átéltem, meghatódtam, elérzékenyültem, sírtam és nevettem. Egy biztos, az Út minden egyes percét hihetetlenül élveztem – és minden egyes perc olyan intenzitással bírt, amit a normál hétköznapokban csak a nagyon kiváltságosak élhetnek át. Vannak felismeréseim, amelyek a több mint 800km alatt belém égtek. Szeretném azt hinni, hogy az idő nem fogja megkoptatni őket.

Sok tekintetben nem tudok már úgy élni, ahogy azt korábban tettem és nem is akarok. Másrészt a Camino megváltoztat ugyan, de a problémákat nem oldja meg helyetted. Csak a lehetséges irányok tisztulnak le, miközben az ember akaratlanul is átgondolja saját magát és a helyzetét. Innentől az a kérdés, hogy felvállalod-e magadat és továbbmész-e az Úton.

Minden nap írtam, de most visszaolvasva tudom, hogy ebben a nyers formában nem tehetem ki. Túl személyes, helyként elvont és annak, aki nem volt benne talán nem is érthető. Szóval ezen dolgoznom kell. De néhány képet és gondolatot ki fogok rakni, „magamnak és néhány számomra fontos embernek, akik közül a legtöbben nem is tudnak a blog létezéséről” :-).

Vasárnap, több mint 4000 részvevővel, lezajlott a 17. K&H olimpiai maraton váltófutás. A mi két csapatunk 10.30-kor találkozott a Kossuth Lajos utcai metrófeljárónál. Az eredeti összetétel némileg változott, az új felállásban 3 vendégfutót is köszönthettünk.

Napsütés, rekkenő meleg mellé zene és jó hangulat párosult, amit azonnal megkoronáztunk azzal, hogy az előkészített adománydobozt feltöltöttük plüssállatokkal és két könyvvel. A csomagot beteg gyerekek részére szántuk. A játékokhoz 12 darab piros, világítóvégű toll is került a 12 futót reprezentálandó.

A képről a Zoli és Máté hiányoznak, ők éppen melegítenek.

A futás 11.00-kor kezdődött és számunkra 3 óra 47 perc, illetve 4:08 elteltével fejeződött be. Sok idő, mégsem volt egyetlen unalmas pillanata sem. A sport szeretete miatt mentünk, egyszerűen jól akartuk érezni magunkat; szóval nem versenyláz hevített bennünket. Ez utóbbit pótolta a 35 fok, az előbbit pedig azok apró részletek adták, amelyet csak az ismerhet, aki maga is részt vett váltófutáson. Nehéz visszaadni az élményt. Váltáskor nemcsak a váltó, hanem az őt követő futó is kisétált a rajtahoz. Az útvonal végén háromszor is megjelentek a csapat éppen pihenő tagjai és szurkolásukkal segítették az utolsó kilométer hajráját. Közben önzetlen gondoskodás – hol egy zacskó meggy került elő, hol egy szőlőcukor, ropi. Minden mindenkié, mindenki mindenkiért.

Ezek után nem is lepődtem meg, hogy hibátlanul lefutottuk a távot. Pedig a meleg szinte elviselhetetlen volt, az alsórakparton az aszfalt olvadozott. Éreztem, ahogy süppedt, tapadt a futócipőm. A futók odafigyeltek egymásra, bátorították, biztatták egymást. Ha kellett, akkor segítettek. Szükség is volt rá, a nagy melegben sokan lettek rosszul, egyszerűen kiszáradtak – gyakran lehetett hallani, ahogy felsikoltanak a szirénák. Ilyenkor valakit infúzióval a karjában vittek a kórházba.

Az utolsó kör mindig mérvadó. Ilyenkor mutatkozik meg a csapat és az összetartás ereje. Az utolsó futót magára lehet hagyni, legfeljebb a célnál sörrel a kézben bevárni. Nálunk a csapat egyik része szurkolt és a fényképeket csinálta, a másik fele pedig az utolsó kilométert vagy annak néhány száz méterét együtt futotta le az utolsó csapattaggal. Számomra ez felemelő.

Összefoglalva: ajándékozás gyerekeknek, jó hangulatú futás, nagyszerű csapat és teljesítmény. A perfect day.

Kedden és szerdán Hirschburg-ban voltam egy megbeszélésen. Hirschburg körülbelül másfél órányira van Düsseldorf-tól, a Rajna lábánál helyezkedik el, közel Bonn-hoz. Szeretem ezt a tájat, a hangulatát, a kastély személyzetének kedvességét. Hirschburg-ban az amúgy igen fárasztó megbeszéléseink is egészen más kontextusban, formában zajlanak.

Kedden fél hét körül végeztünk, vacsora előtt elmentem futni az erdőbe. Rég futottam már terepen, a táj erősen hullámzott, 1km komolyabb emelkedőt rendre egy könnyebb lejtő követett és ez ismétlődött. Határozottan fárasztóbb volt, mint sík terepen futni – a táj és a környezet viszont kárpótolt. Láttam ürgét, mókust amint egy nagyobbacska magot próbált elraktározni, és ott volt az üde, zöld, lélegző erdő. Mennyivel más ilyen környezetben futni! Hirtelen nagyon közel kerülsz a természethez, része leszel, érzed az egészen apró rezdülését és az örök változást, amit akár egy apró szellő okoz. Nem futottam gyorsan, talán nem is tudtam volna növelni a sebességet, de minden egyes lépést élveztem. Persze az esőt nem úsztam meg – az illatok, az ázott föld szaga hirtelen intenzívebbé, én pedig szokás szerint teljesen átázottá váltam. Valóban angyali sugallat volt, hogy az utolsó pillanatban berakjam a futó felszerelést.

A vacsora végére értem vissza, de így is bőségesen maradt a grillezett zöldségből. Nagyon későig maradtunk fenn, itt egy összeszokott baráti társaságról van szó, és beszélgettünk munkáról, célokról, és az életről általában.

Pénteki nap az újrakezdés jegyében telt el.

Reggel elbúcsúztunk Feritől, aki ha kis időre is, de nagyszerű vezetője volt az osztályunknak. Méltóképp szeretünk volna megköszönni a támogatását, ezért azt találtam ki, hogy a rendszeres bundáskenyeres csapat-reggelire meghívom őt is. A reggeli vidáman telt, amit egy sorszámozott és gravírozott piros vilmoskörte pálinkával koronáztunk meg; ezt közösen adtuk át. Azt hiszem, hogy nemcsak megleptük, de egy picit sikerült meg is hatnunk Ferit – és ez jó érzés.

Délelőtt Teó ballagott el az óvodából. Búcsúzásul minden gyerekről adtak egy személyes jellemzést. Teónak a lazaságát és az eszességét emelték ki. A képek visszaigazolják a jellemzésének pontosságát.

Az ebédet egy kedves, ismeretlen ismerőssel költöttem el. Érdekes beszélgetés volt, néhány olyan tanulsággal, ami a búcsú és újrakezdés körforgásához kapcsolódik.

Este pedig az egyik munkatársam búcsúztatóján voltam. Nagyon jól éreztem magam; azért is, mert a parti nem az elválásról szólt, hanem inkább a változásból fakadó új lehetőségekről. A kapcsolat pedig - tudom - nem szűnik meg egyik pillanatról a másikra.

">

Hétfőn lefoglaltam a visszautat.

A mostani felállás szerint június 16.-án indulok Budapestről Párizsba és onnan TGV-vel Bayonne-ba. Ott megalszom, és reggel megyek át busszal St. Jean Pied de Port-ba (SJPDP). A busz 8:10-kor indul és 9:31-re érkezik meg. Magára útra 33 napot szánok. A visszaút július 20.-án kezdődik, amikor is Santiago-ból Madridba repülök. Madridban alszom egyet és július 21.-én irány Budapest. Legalább is ez a terv. Oda 39.000 Forintot fizettem, a visszautat ennél olcsóbban, mindössze 27.000 Forintból megúsztam.

A felszerelésből hiányzik még, de majd csak sikerül beszerezni a dolgokat. Kis nehezítés, hogy a benti munka elég komoly intenzitással folyik. Plusz a normál projektek mellett, a jövő hétre van egy Hirschburg-i megbeszélésem is. Szeretem ezeket az egyeztetéseket; Hirschburg nagyon szép és a nemzetközi társaságban mára már mindenki jó baráttá vált.

Amit még nem tudok, hogy hogyan fogok a fiúktól elköszönni. Igaz hogy csak 36 napról van szó, de mégis, ennyi időt még nem voltunk távol egymástól; 1/10 év. Mátéval ugyan szoktam beszélgetni az útról, de egyelőre nem érzem, hogy ez mit vált ki benne. Amúgy táborokban lesznek, talán nem lesz annyira feltűnő a hiányom. Az is megfordult bennem, hogy csak én dimenzionálom túl a kérdést és nem is fogok hiányozni egyáltalán. A fiúk szempontjából ebben reménykedem, másrészt önös módon próbálom elutasítani ezt a variációt.

Már várom az indulást, egy időre itt hagyom a poklot, a földet és a mennyet is egyben.

Na, mára már nem hasadok tovább, megyek a gyerekekért a KSI-be.

Az ember nem is gondolná; az angyalok polgári bérházban laknak. Álmomban láttam őket, vagyis pontosabban egyet. Érdekes látomás volt.

Az én angyalom sápadtan hevert egy kanapén, egészen emberi arcot mutatva. A fényes kisugárzás, félelmetes szépség és tökéletesség, az őt körülölelő környezettel együtt teljesen szürrealisztikussá tette a képet. Szerettem volna odamenni, megérinteni, megkérdezni - helyette csak álltam szótlanul és néztem. Egy apró zörej és elillan a törékeny látomás, akkor pedig már többet veszít a halandó ember. Fájdalmas egyensúly. Percek telhettek így el, boldog voltam.

Az angyal csak mosolygott, nem adott se többet se kevesebbet - aztán hirtelen észrevettem, hogy törött a szárnya. Ez felrázott, és azon kezdtem gondolkodni, hogyan tudnék én segíteni neki. Egyáltalán, hogy kerülhet egy angyal ilyen szituációba; miért nem gyógyítja meg magát? Talán hitét vesztette és már nem bízik magában? De akkor, hogy segít majd nekem? Micsoda kifacsart szituáció, ez is csak velem történhet meg.

Aztán mielőtt megoldást találtam volna, felébredtem.

Beauty in the morning

Team building with charity activity

KISS concert – Budapest

Nem panaszkodhatom, eseményekkel teli hetem volt.

A keddi futás szuper volt, dinamikusan vettem a 9,7km-t. Annak ellenére, hogy kissé groteszk módon oda és vissza irányban is folyamatosan a szembeszél hatását éreztem.

Szerdán végre megünnepeltük a múlt pénzügyi év sikeres lezárást. Gokartozni voltunk, és nagyon jól éreztem magam. Ötödiknél jobb helyet ugyan nem tudtam elérni, ami alapvetően annak volt köszönhető, hogy jobban élveztem a gyors kanyarokban való kicsúszás izgalmát, mint hogy az időre optimalizáljak. Volt egy erősebb kisodródásom is, és azt hiszem komolyabban sérülhetett az egyik bordám, mert néhány napig még az egyszerű levegővétel is fájdalmat okozott.

Csütörtök és péntek már abszolút csúcson járt. Mindkét nap egyszerre több helyen is jelenésem lett volna. Ráckevén egy két napos tréningre kaptam meghívást. Csütörtök este egy számomra fontos – és általam javasolt időpont szerint megszervezett – megbeszélésem volt Pesten. Péntekre és szombatra pedig Alsóörsön volt vezetői megbeszélésünk szervezve.
Aztán szép lassan lehiggadtam – kell a fenének ennyi program egyszerre és nem akarok tovább menekülni. Szóval, csütörtök este kihagytam a pesti megbeszélést és elmentem futni.

Kicsit fújt a szél és szemerkélt az eső. Nem nagyon, épp csak annyira hogy a 40 perc végére teljesen elázzam. Lassan hozzászokom és egyáltalán nem zavar; viszont közben kiválóan át tudom gondolni a helyzetet. Futás közben minden olyan egyszerűnek tűnik. Utána szaunáztam, beszélgettünk a többiekkel, majd vacsora helyett úsztam egy félórát.

Az éjszaka zavarosan telt. Először azt hittem vihar van, aztán lassan ráébredtem, hogy Géza, akivel a szobát osztottam meg, mennydörög :). Egy darabig hánykolódtam, aztán iPOD a fülbe és zenével álomba ringattam magam. Innentől már csak a nagyobb horkantásokra riadtam fel.
Reggel korán keltem, és elmentem úszni egy órát. Szauna, majd reggeli és remekül éreztem magam.
A tréning különben szuper volt – a hallottak érdekesen rezonáltak a bennem zajló káoszra.

Délután elkezdtem gondolkodni, hogy mi lenne, ha kihagynám az alsóőrsi programot is. Ha lassulni akarsz, akkor tudj nemet mondani, akár egy vonzó eseményre is. Motorral voltam, mindent bepakoltam, ami a plusz két balatoni naphoz kellett. Aztán egy hirtelen elhatározással lemondtam a részvételemet. Féligazságokra hivatkozva. Az elázás ugyanis nem zavart volna, általában a komoly zivatar el szokott kerülni.

Talán ennek a csúsztatásnak is köszönhető, hogy hazafele menet irgalmatlanul eláztam. Dunavarsánytól 10 km-en át szabályszerűen leszakadt az ég. Az első néhány perc után – azt követően, hogy az alsóruházatom is teljesen átázott – már nem zavart. Sőt volt valami kifejezett bája, ahogy az elemek tombolás között motoroztam.

A hetet a közös margitszigeti futással zártuk. A fiúk jól bírták, büszke vagyok rájuk.

A múlt hét állása: 3:3. A döntetlen csak látszólagos, a fekete nyert. A három pozitív esemény:

• Ebéd Lajossal, aki biztosított, hogy ha bármi okból kifolyólag elakadok a Camino-n, akkor utánam jön segíteni. A szervezéssel különben igencsak le vagyok maradva, visszautam még sehol sem áll.
• A hétvégén Teó készítette a reggelit. A mézzel kent párizsis abonett egészen jóízű tud lenni. Szokás kérdése :).
• Anyáméknál kivirágzott a kaktusz. Mobillal ugyan, de megörökítettem.

A fentiekkel szemben áll a hétfő és a szerda, de ezekről nem akarok írni, valamint az a tény, hogy a hétvégi 17. K&H olimpiai maraton váltófutás elmaradt.

A heti futás igen kellemesen és élményben gazdagon telt.

Kedden 11.3km/h átlaggal abszolváltunk 9,75km-t, míg csütörtökön enyhe esőben, könnyed mozgással futottuk le az előre nem tervezett 7 km-t. Ezzel a hétvégi 17. K&H olimpiai maraton váltóra is rákészültünk egy picit. Semmi tudatosság, az egész véletlenszerű. Az élményben gazdagság a keddi muslicafelhőkön való áthaladásból, illetve a csütörtöki esőből fakad.

Megállapítottam, hogy az esőt jobban szerettem.

Június közepén lezárul egy korszak.

F. decemberben vette át átmeneti jelleggel a csapat vezetését. Közel hét hónapot töltöttünk együtt. Ez idő alatt határozottan jól éreztem magam, a korábban megfogalmazott előzetes benyomások helytállónak bizonyultak. Kemény időszak volt. Az pénzügyi év utolsó hónapjait úgy vettük, hogy a háttérben fogadásokat kötöttek kettőnk kirúgására. Pontosabban a fogadás tárgya arról szólt, hogy ha a közel sem realisztikus tervet nem hozzuk, akkor mindkettőnk repül-e vagy csak én. Volt, aki kihátrált a nyomás alól, de F. végig ott volt, exponálta és odatette magát. Becsülöm ezért. Mellesleg az elvárásokat némi csoda, szerencse és következetes végrehajtás segítségével maradéktalanul hoztuk. A csapattal egyetértésben méltó módon fogunk elköszönni.

F. után jön F. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy némiképp sikerült F. kiválasztásához hozzájárulnom. Nem mindenkinek adatik meg ez a lehetőség. Nekem háromszor is megvolt. Az első katasztrofális volt, a második nagyszerű, azt gondolom, hogy ez a trend F.-fel folytatódni fog. Istanbulban sokat dolgoztunk együtt, tudjuk mit várhatunk el a másiktól és ez nagy érték.

Szóval éljen F. és éljen F.

Tegnap kitéptem egy darabot a szívemből. Fröcsögve spriccelt testemből az vöröslő élet a megsebzett szív darabjait szórva az éterbe. Persze rögtön rosszul lettem, közismerten nem bírom a vér látványát. A földön fetrengve üvöltöttem némán, hogy hagyják már abba, aztán rájöttem, hogy a fogó az én kezemben van, felesleges kiabálni. Kicsúsztam a vértől ragacsos padlón, nagy nehezen feltápászkodtam és mentem a fiúkért tornára.
Amíg van, aki számít rád, addig az élet nem állhat meg.

Szerdán gyönyörű vihar volt. Este kapott el, pont a fiúkért mentem a tornára. Tomboltak az elemek és az autóban ülve majd megsüketültem a hangzavartól, melyet a szakadó esőcseppek vertek a karosszérián. Először csak lehúztam az ablakot; aztán a liget mellett megálltam és kiszálltam. Néhány, a vihar elől menekülő, járókelő szemében a teljes értetlenség jeleit véltem felfedni. Persze pillanatok alatt bőrig áztam, mégis volt valami felemelő kint lenni a vihar sűrűjében. Aztán egyik percről a másikra végét ért a zápor, és valami hihetetlen mély nyugalom vette át a helyét. Vele együtt egy kicsit lecsitult az én lelkem is. Talán többet kellene viharban forgolódnom?

Később arra gondoltam, hogy jó lenne holnap hasonló körülmények között futni – a csütörtök, amúgy sem megfelelően alakul. Kíváncsi vagyok, hogy a helyzet feldobna, vagy inkább visszavetne.

Teót májustól tornáról átírattam cselgáncsozni. Kell neki a fegyelem és önuralom gyakorlása. Másrészt abban bízom, hogy mivel az új környezetben hasonló korú gyerekkel lesz, az órán tapasztaltakból több minden fog beépülni a gondolkodásába. A kezdeti ellenállás után tegnap már büszkén ment vissza a tornászokhoz megmutatni gijét és mesélni a sikereiről.

Citadella motoros találkozó

1991 óta minden hónap első szombatján kerül megrendezésre a motorosok egyik legnagyobb rendszeres közös megmozdulása a Citadella motoros találkozó. A rekord 1643 motoros volt, szombaton kb. 400-an gyűltünk össze. Én most voltam először, rögtön össze is futottam az egyik munkatársammal. Érdekes élmény ennyi emberrel együtt átvágni a város frekventált területein. Annak ellenére, hogy komoly forgalmi felfordulást okoztunk, kellemes fogadtatásban volt részünk. Integető, mosolygó sétálókat és türelmesen várakozó autósokat (!) láttam bármerre is jártunk.
Ez is tolerancia, jó érzés látni, hogy nálunk is egyre inkább működik.

Amúgy a mostani túra Biatorbágyra vezetett, és bár a városhatárban kissé szétszéledt a csapat, a többség szerencsésen célba ért és együtt örült a tavasz és vele együtt a motorozás nyújtotta szabadság érzésének.

Ebéd Targával

Hosszú külföldi munka után Targa visszatért közénk.
A képhez tartozó komment: No komment.

March and April has passed very quickly and full of events. This time there is a joint summary with the most important highlights of the two months.

• In March we enjoined the visit from Marti. Besides business, knowledge and best practice sharing we had time for a lunch with some of our colleagues, dinner and fun. I really enjoyed her visits, and together with the team we tried to make her staying as remarkable as possible.
• It was a nice coincidence that while I was writing about “Sakura”, Marti just spent a week in Tokyo. The picture about Fuji gives back the calmness of the country and the cherry blossom shows some parallel experiences in our lives :).

• I tried to find relax by running; we just had Vivicitta in Budapest. I have also proceeded with the preparation for El Camino. The travel to Saint Jean Pied de Port is already fixed, but concerning the back trip I have no clue yet. My life is getting more and more complicated and I still don’t know how to proceed. I hope that during the El Camino I will get rid of the chaos and find the right answers.
• As I was informed, Marti is nowadays in full time holiday mood. She was in Antalya in one of the weekends, spent 2 beautiful days under the sun & umbrella. Also she spent 3 days in Bodrum where they have a summer house. I was recommended to visit Bodrum especially in season time which is from April till October.

Elintéztem a repülőjegyet Párizsba, és email-en lefoglaltam a vonatjegyet Bayonne-ba. Azt még nem tudom, hogy ott hol és hogyan szállok meg, de majd csak kiderül ez is. Bayonne-ből a vonatjegyet – most éppen vonatpótló busz jár – még intéznem kell. Állítólag a Keletiben megoldható. A visszaútról viszont még egyáltalán nem gondoskodtam.

Furcsa; annak ellenére, hogy számtalan jele van a szándékom komolyságának, szűkebb környezetem egyáltalán nem hisz abban, hogy elindulok. Pedig ismerhetnek már, ha valamit döntök és kimondok, attól már csak a legritkább esetben lehet eltántorítani. Itt ráadásul már a szavakon is túl vagyok. Összeraktam egy útitervet is, de ez még változhat. Magát az utat amúgy 33 napra tervezem + 2 nap utazás.

Lassan összeáll a felszerelés-lista. Megvan a bakancs (HanWag Banks GTX), a hátizsák (Osprey Atmos 35). A többi hiányzó holmit az elkövetkező két hétben akarom összeszedni. Az életem közben egyre csak bonyolódik, szóval már nagyon várom, hogy végre úton lehessek és letisztulhasson bennem ez a káosz.

A hétvége szuper volt.
Szombaton kirándultunk – cél a Vadálló kövek megtekintése volt. Igaz, hogy nem jutottunk el odáig, de a srácok nagyon élvezték. A soknapi esőzés hatására az egész területet egy patakrendszerré változott, ösvény alig létezett és 100 méterenként kellett a megáradt folyásokon átküzdenünk magunkat.

Kipróbáltam az új bakancsot, amit az El Caminora vettem. Kényelmes, vízálló, jól fogja a bokát. Összesen 14 kilométert gyalogoltunk, és annak ellenére nem fáradtam el, hogy mindkét lábamon lábsúly volt és egy szándékosan túlpakolt hátizsákot is vittem.

Vasárnap motoroztam egy keveset, aztán ott volt a Vivicitta is. 12km-t futottam 1:00:23 alatt. A hatalmas tömeg motiváló volt. Az elején elég erősen kezdtem, így aztán azt hittem nem fogom bírni, de nem volt probléma.

A futótársak mellett jó volt Lupus kollégának köszönni, aki most nem futott, de kijött lelkesíteni minket.

Nem fogom kifejteni, hogy miért, de úgy döntöttem megállok. A cégből közel 300-an mozdultak meg, két országon és 3 leányvállalatot átívelően. Az akciót mégsem tudom céges megmozdulásként értékelni, hiszen a siker csakis az egyének eredménye.

Még mindig a csokitojás akció lezárása az egyik téma nálam. Volt egy általam korábban megállapodásként értelmezett beszélgetés arról, hogy a cégünk esetleg támogatja a programot. Most úgy érzem, hogy az érintett felelős kihátrál – nem látom, hogy mindent megtett volna az ötlet elfogadtatásához és így a kezdeményezés teljes körű lezárásához.

Tudom, hogy még van lehetőség nyomni az ügyön és látok lehetőséget, hogy megszerezzem azt, amit sok munkatárssal együtt látni szeretnénk a cégtől. Az is biztos, hogy ebben az esetben az adott felelőssel való kapcsolatom jelentősen romolhat.

Érjem be, hogy idáig eljutottunk? Végül is ez is nagy eredmény. Vagy próbálkozzam tovább? Egyrészt úgy érzem, hogy képviselnem kell a többiek és a cél érdekét, másrészt nem szeretném a további kezdeményezéseink sikerét veszélyeztetni.
Mi a fenét csináljak?